Vásárhelyi Mária: Gumicsont?

Gumicsont, a figyelem elterelése, provokáció – a legegyszerűbb persze így reflektálni arra, amikor Orbán Viktor és társai a politikai identitás kérdéseit érintik. És a szimbolikus politizálás iránt tökéletesen érzéketlen ellenzéki pártok rendre így is reagálnak, amikor a kormánykoalíció vezető politikusai saját vérfagyasztó történelmi elő- és példaképei­­ket méltatják.

Arról, hogy hány százezer magyar állampolgár halála szárad Horthy Miklós lelkén és hogy háborús bűncselekményeiért miért nem került a nürnbergi ítélőszék elé, számos jól megalapozott szakértői vélemény hangzott el az elmúlt napokban. Arra azonban, hogy vajon gumicsont, avagy rémisztően valóságos politikai ars poetica-e Horthy dicsőítése, túlságosan kevés figyelem esett.

Meggyőződésem szerint súlyosan téved, aki azt gondolja, hogy a kormánypárti politikusok csupán a baloldali és liberális értelmiség hergelése vagy a naponta kirobbanó korrupciós botrányokról történő figyelemelterelés céljából nevezik Horthy Miklóst különleges államférfinak.

Orbán Viktor társadalomképe és az általa megvalósítani kívánt politikai rendszer ugyanis kísértetiesen hasonlít a Horthy Miklós nevével fémjelzett rendszer működésére, egyéni értékrendje, politikai habitusa pedig túlságosan is emlékeztet Horthy Miklóséra.

dav

Az Orbán-rendszer szegénygyűlölő, szegregáló, kirekesztő, a társadalmi egyenlőtlenségeket a végletekig fokozó, a rá­­szorulókkal és elesettekkel szembeni kíméletlen politikája nem előzmények nélküli a magyar közéletben. Magyarországon a harmincas években a lakosság 65 százaléka élt szegénységben, a mezőgazdasági lakosság körében leírhatatlan volt a nyomor, miközben a felső tízezer elképesztő luxusban dőzsölt. A torz adó- és jövedelemelosztási rendszer következményeképpen a lakosság négyötödének mindössze a nemzeti jövedelem alig több mint 40 százaléka jutott, a legfelső egy százalék viszont a GDP húsz százalékát nyelte el. A magyar szociális viszonyokra Európa-szerte elrettentő példaként tekintettek. „Magyarországon leigázzák a népet, amelyet maga Horthy is igavonó baromnak nevezett. (…) Mindenki azon van, hogy gyorsabban meggazdagodjék, és a pénzt Budapesten elverje. Nálunk (Németországban) a gazdagoknak is dolgozni kell, míg Magyarországon mágnásklubokban és kávéházakban herdálják el a pénzt” – jellemezte Horthy legfőbb szövetségese, Adolf Hitler az általa montmartre-inak titulált magyarországi atmoszférát.

És bár a nyomor szintje napjainkban alacsonyabb, mint a harmincas években volt, a jövedelemeloszlás tendenciái egyre inkább hasonlítanak a Horthy-korszakban tapasztalhatókhoz. Miközben a lakosság több mint 40 százaléka szegénységben, illetve mélyszegénységben él, és a középosztály mérete folyamatosan szűkül, a legfelső két-három százalék a nemzeti jövedelem csaknem 20 százalékát teszi zsebre. Ami pedig a leggazdagabbak életvitelét illeti, abban csupán annyi a különbség, hogy nem kávéházakban és mágnásklubokban, hanem luxusszállodákban vagy Michelin-csillagos méregdrága éttermekben, és nem Abbáziában, hanem ibizai night clubokban verik el teljesítmény nélkül szerzett vagyonukat.

Orbánhoz hasonlóan Horthy is egy felülről vezényelt, erőszakos, a gazdasági helyett a „magyarságteljesítményen” alapuló elitcserét kívánt végrehajtani a társadalom felső rétegeiben, aminek következményeképpen a mások által tisztességes versenyben megszerzett vagyonok a rendszerhez lojális „Aladárokhoz” vándoroltak. Akkoriban az elkobzott zsidó vagyonokat juttatták az „úri középosztály” és a vitézi rend tagjainak, ma a közpénzekre és a hatalom által nem kedvelt tőkések tulajdonára teszik rá a kezüket a kormány által kijelölt új elit tagjai.

A demokratikus politika intézményeinek kiüresítése, a hatalom minden racionalitáson túlmenő centralizálása, az önkormányzatiság felszámolása, a parlamentarizmus kulisszává silányítása éppen úgy jellemezte a harmincas, mint a 2010-es évek Magyarországát. A parlament a Horthy-korszakban is inkább hasonlított ingyencirkuszra, az ellenzéki politikusok szerepköre pedig a Hyde parki Speakers’ Corner fellépőire, mint a politikai viták során érlelődő érdemi törvényalkotás intézményére.

A választási rendszer igazságtalansága és manipulálása ugyancsak nem új keletű jelenség a magyar politikában. S bár ma már a Horthy-korszakban alkalmazott nyílt választás kivitelezhetetlen lenne, az egyfordulós rendszer, a külföldön munkát vállalók részvételének kvázi ellehetetlenítése, a szavazókörzetek átszabása a Fidesz érdekeinek megfelelően és a mandátumok elosztásának aránytalansága éppen úgy a kormánypártok leválthatatlanságát hivatottak szolgálni, mint ahogyan a Horthy-korszak választási rendszere működött.

A burkolt cenzúra intézménye is jól ismert volt a kormányzó uralkodása idején. Akkoriban a belügyminiszter jogkörébe tartozó lapengedélyezés és lapbetiltás segítségével próbálták jobb belátásra bírni a kellemetlenkedő sajtóorgánumokat, elhallgattatni a kormánykritikus hangokat, napjainkban ugyanezt a médiapiac gátlástalan manipulálásával kívánják elérni.

És hiába telt el csaknem egy évszázad a Horthy-korszak kezdete óta, szembetűnő, hogy jószerivel mit sem változott a kormánypártok viszonya a nőkhöz és a kisebbségekhez. Ha ma már a nők politikából való teljes kirekesztése nehezen képzelhető is el, azt jól láthatjuk, hogy napjainkban legalább akkora szakadék uralkodik a nyugati világ és a hazai elit nőképe között, mint amekkora a harmincas években volt. Nemcsak a nők politikai életben való részvételének szégyenletesen alacsony szintje árulkodik erről, hanem az a gyalázatos stílus is, ahogyan a jobboldali politikai elit egyes tagjai a nőkről nyilvánosan beszélnek. És akkor a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos tűrhetetlen megnyilvánulásaikat még nem is említettük.

Amint Orbán Viktortól, úgy Horthy Miklóstól sem voltak idegenek a dinasztikus törekvések, csak míg utóbbi elsősorban politikai, addig a jelenlegi miniszterelnök, egyelőre legalábbis, inkább családtagjai gazdasági pozíciószerzéséhez használja fel hatalmát.

Ami az egyéni habitus hasonlóságait illeti, mind Horthy Miklós, mind pedig Orbán Viktor megnyilvánulásaira ugyanaz a rendies, feudalisztikus világnézet nyomja rá bélyegét, amelyben az egyén társadalmi érvényesülési lehetőségeit nem a képességei és a teljesítménye, hanem születési és szerzett politikai előjogai jelölik ki. A liberális Budapestet Horthy éppen úgy ellenségnek tekintette, mint Orbán Viktor, és amint a kormányzó, úgy a jelenlegi miniszterelnök is mélyen megveti a minőségi kultúrát és annak képviselőit.

A hasonlóságok mellett persze vannak különbségek is. Hogy csak a legaktuálisabbat említsem: míg Horthy Miklós a kezdetektől büszkén vállalta antiszemitizmusát, Orbán Viktor nyíltan csak mostanában kezdett zsidózni, igaz, ezt ő valószínűleg kikérné magának.