Vagy szenvedsz, vagy húzol haza
Az sem mindegy, mikor megy végig az ember a működő kórházi osztály felújítás alatt álló folyosóján. Felteszem, az még a legjobb, ha látogatni megyünk, s sajnáljuk a barátunkat, hozzátartozónkat, hogy ilyen lehetetlen állapotok között kell betegeskednie. Azért a feltételezés, mert ezt nem próbáltam. De azt elmondhatom, hogy nagyon rémisztő, ha ezt akkor tapasztaljuk, amikor előzetes bejelentkezésre megyünk, hónunk alatt a több hét alatt összetalpalt leletköteggel, s még dermesztőbb, amikor ténylegesen befeküdni megyünk, s még akkor is izgulnánk kicsit, ha nem építési területen, hanem 21. századira suvickolt környezetben lennénk. Mindez semmi azonban ahhoz képest, amikor frissen fölmetélt hasfallal előírásos sétát igyekszünk kipipálni a homokkal lágyan felszórt, nedves padozaton, melyből invenciózus művészek becsületére váló logikával vannak feltörve a járólapok s kuszán tekeregnek a különböző kábelek. Az enyhe légáramlás mozgatja a falak elé függesztett, malteros-mocskos nejlonfüggönyöket, s a legaktívabb órákban fúró- vagy csiszológépek zaja kelt derűt a szenvedő közösségben.
Persze a felújítás általában jobb jövőt ígér, de valahogy nem sikerült igazán beleélnem magam, micsoda élvezet lesz majd itt sétálniuk az engem követő műtötteknek. Már maga a séta is erős kifejezés. Botorkál ott jobban-rosszabbul három ember, minden lépéshez nyögnek nagyokat, az egyik kezükkel a hasukat igyekeznek tartani, a másik állandó készenlétben van, ha kapaszkodni kellene, s az eső utáni éti csiga fél métert verne rájuk minden méteren. De ez nem csak az ő arénájuk. Tolják azokat, akik még fel se tudnak kelni, nagy sebességgel nővérek előznek, máshol tanácstalan látogatók toporognak. S akkor ez még csak a folyosó.
A sebészeten ma már nem sokat foglalkoznak a betegek egymással. Csak a szükséges minimumot töltik benn, azt meg nagyrészt beszámíthatatlan állapotban. Nem kovácsolódnak szoros barátságok, legfeljebb ha alapinfókat tud leszedni az ember. Például hogy a kettővel odébb lévőnek ugyanazt a műtétet csinálták, mint nekem, csak sürgősségivel hozták be, s azonnal lenyomták. Elmerenghetünk, mi a jobb: hetekig vizsgálatokra járni időpontokkal, utazásokkal s azzal a rengeteg tanáccsal, vagy egy zúzós epegörcs, aztán pikk-pakk átesni az egészen. De itt nincsenek ilyen lassú, jóleső, kérődző merengések. Vagy szenvedsz, vagy húzol haza.
Fotó: 168 Óra Archív
A rutinosak nyilván kiröhögnek, de nekem iszonyatosan rosszulesett, hogy nem tudtam, kellett volna eszcájgot vinnem. Egy műanyag monstrumban hozták azt a dolgot, amit arra szántak, hogy megegyük, de ha már belevágtam az egészségügy alapértelmezett útjának tesztjébe, fenékig kellett ürítenem a bürökpoharat. Szóval, az altatásból éppen világosodó tudattal – mellyel igazából azt sem tudtam megállapítani, mi az, amit kaptam – azt azért kisilabizáltam, hogy itt most evőeszköz híján fogom megenni, ami kézre esik. Legyen bármi is az. Azt hiszem, Isten visszaélt azzal, hogy még nem adta vissza az étvágyamat.
Korlátozott tudatállapotom egyik felvillanásában azt kérdezte tőlem a valahonnan az ágyam szélére került feleségem, hogy adjon-e pénzt valakinek, s ha igen, kinek. Jobb kérdés volt, mintha a nevem után érdeklődött volna, mert azt biztosan nem tudtam volna megmondani, azt se tudom, kik vannak itt és hol, meg egyáltalán. Aztán később, amikor kontrollra és varratszedésre mentem vissza, már kifogástalan megfigyelőképességgel érzékeltem azt a sávot, amelyben a dramaturg szerint át kellett volna adnom a zsozsót, de jóindulatú voltam, s nem hittem el, hogy ez az, aminek látszik. Ha profi lettem volna, s nem is feltétlenül az egészségügy, hanem általában a magyar élet profija, akkor egyébként is előre megszerveztem volna a folyamatot, bankók kövezték volna utamat, ha élhetek egy helyénvaló képzavarral, s talán jól fűtött, kellemesen zöldre festett folyosó is jutott volna, meg kés, villa, valódi étel – éljen az egybiztosítós modell.
Érdekes kérdés, hogy azon túl, hogy a bankókkal szervezett út végén van fűtés és nincs munkagödör, maga a bankóval való szervezés kevesebb vesződséggel jár-e, mint a protokoll szerinti út. Mert mit csinálok? Nézem a bankót, Deák Ferenc a húszezresen. Mondja meg nekem, kedves Ferenc, kinek kell önt és számtalan másolatát eljuttatnom, hogy gyorsan és egyszerűen menjen a hasi ultrahang, a mellkasröntgen, a labor, a belgyógyászati vizsgálat s így tovább? S hogy aztán ezt az egészet összesítse valaki, felvegyenek valahová, ott legyen eszcájg és így tovább. Kitől kérdezzem meg, kedves Ferenc, annak a telefonszámát, aki tudja annak a telefonszámát, aki majd elintézi nekem? Tényleg, kedves Ferenc, miért nincs egyablakos korrupció?
Valamikor húsz évvel ezelőtt megfigyelésen voltam egy betegséggel, két hetet nyomtam le egy kórházban. Az alaptevékenységem ott az volt, hogy igyekeztem elkerülni további betegségek begyűjtését. Egy duális szisztémát dolgoztam ki erre. Egyrészt állandóan fertőtlenítővel csutakoltam a kezeimet, másrészt ezzel párhuzamosan folyamatosan aggódtam, új és új potenciális fertőzési forrásokat tártam fel s dolgoztam ki újabb és újabb védekező mechanizmusokat. A sebészeten erre esély sincs, nem hipochondernek való vidék, hiszen nem tudsz gondolkodni, mert vagy be vagy lőve, vagy fáj, vagy éppen mész haza. Ha esetleg fertőzést kapsz, amiatt kénytelen vagy utólag, otthon aggódni.
Az otthoni aggodalom egyébként zsákutca. Pontosabban, ha jól választjuk meg az aggodalom tárgyát, akkor még rendben, tehát ha a háziorvos tud válaszolni, minden rendben. Ha beutal vagy azt mondja, hogy kérdezzem meg itt és itt, akkor minden elveszett. Ma Magyarországon nem létezik két osztály, amelynek a hozzáférése és a működési rendje azonos lenne. Sokszor még az újságírói rutin is kevés ahhoz, hogy gyorsan és flottul kiderítsük, egyáltalán mit kell tennünk a beutalóval a kezünkben. A kórházak és az egészségügyi intézmények weboldalai többnyire nem érnek egy petákot sem. Az először kapott telefonszámokat zsákbamacskaszerűen veszik fel különböző osztályok és szakrendelések. Igaz, mire mindent tud az ember, addigra egész kis kapcsolati hálója van az intézményben.
A kérdés, hogy van-e kiút. Már nem az egészségügynek vagy az intézményeknek, azt nem tudom, nekik nem hiszem. Hanem nekem, az egyes embernek. Aki nem akarok mást, csak meggyógyulni vagy meg se betegedni. Mert biztosan igaz, hogy sok tekintetben olyan az egész, amilyenek mi vagyunk. Azért lehet munkagödör a sebészet folyosóján, mert az a tapasztalatuk a gazdasági vezetőknek, hogy a frissen operáltak is egész ügyesen kerülgetik, tehát választhatjuk ezt a praktikus megoldását a felújításnak. Ugyanakkor én konkrétan és egyedül megyek oda be, legfeljebb ha a más tekintetben igen aktív epekövem van velem, s előttem csak három lehetőség van: vagy ki se megyek a folyosóra, vagy ha kimentem, akkor kikerülhetem a gödröt, esetleg belevethetem magam.
