Tamás Ervin: Pittsburgh, Párizs
Sajnos ritka az olyan pillanat, amikor a tényeken, avagy az igazságon túli beszéd olyan hamar lelepleződik, mint a múlt hét végén, amikor Donald Trump, kilépve a klímaegyezményből, arról beszélt, hogy ő Pittsburgh polgárait képviseli Párizs helyett. Csakhogy még aznap megszólalt a város polgármestere, aki szerint a város 80 százaléka nem is rá, hanem Hillary Clintonra szavazott, már csak ezért sem érti, miért őket hozta fel beszédében az elnök. Ráadásul a város támogatja a párizsi klímaegyezményt.
Úgy érzem azonban, hogy a Brexit és Trump megkoronázása, valamint az orosz hekkervilág egyre feltűnőbb munkálatai segítenének, hogy bizonyos szavak ismét az őket megillető helyre kerüljenek, visszanyerjék eredeti értelmüket. Egész ideológiai kézikönyv épült arra, hogy a politikailag korrekt (PC) kezelését a világnak valamiféle úri kaszinós, kényeskedő, a valóságtól elszigetelt és a konzekvenciákkal nem számoló gyakorlatnak bélyegezzék, amely azért született, hogy elfedje a lényeget, a „ha nem beszélünk róla, akkor nincs” típusú hozzáállást.
Sokak szívét megmelengette a dolgok néven nevezése, mintha ezzel minden felesleges tabu, lelkifurdalás, szorongás tűnne el egyszeriben az életünkből, vége az okok finom körülírásának, ami pedig segít a dolgok helyretételében. A PC néhány túlkapásából úgy lendült át a másik végletbe, a teljes trónfosztásba ez a nagyon is a politika által diktált módszer, hogy kiötlőinek számítása azonnal találkozott védelmezői összes fanatizmusával, előítéleteivel – egyre több szavunk vesztette el józan értelmezési tartományát, s került vesztegzár alá.
Képtelenség, hogy bizonyos eszmények védelmében már-már suta magyarázkodásra kényszerül ma az ember.
Mint sok minden másban idehaza, ezen a területen is Németh Szilárd alkotott maradandó elméleti megközelítést. „Van a valódi valóság, amiről Orbán Viktor beszél, és van az elmúlt néhány évtizedben a liberális diktatúra által felépített álvalóság” – állította a 168 Órában a rezsicsökkentés védőszentje, aki hamuka, duma, hablaty, hazugság szavakkal aposztrofált minden olyan tényt, érvet, gondolatot, ad absurdum érzelmet, amellyel „a liberálisok azért építették fel virtuális valóságukat, mert brutálisan nagy pénz és gazdasági érdek, hatalom van mögötte”.
Németh értelmező szótára valóban szembemegy az elfogadottal, de
amit mond, az nem pusztán a faragatlanság, a hamis leegyszerűsítések megtestesülése, hanem kőkemény és hatásos politika, amibe úton-útfélen beleütközünk.
Közéletünkben sikerült gyanússá tenni a szolidaritásnak, a másság elfogadásának, mindenféle rasszizmus elvetésének, a nyitottságnak, a jogvédelem, a humanitás, a tolerancia, az egyéni szuverenitás megóvásának olyan tulajdonságait is, amelyek a rendszerváltás idején természetesnek tűntek. Az emberi gyarlóságot, a félelemérzetet, a megszemélyesített gyűlöletet minden keletkező probléma esetén elő lehet hívni, érdekek szerint szemezgetni fajtái közül, de hogy összefabrikált kórusművek, politikai kampányok kizárólag erre épüljenek, hogy tudatosan hagyjanak eszkalálódni nemtelen indulatokat, majd – civilizáltságot mímelve – úgy tegyenek, mintha az ezekből szított brutalitást csak ők tudnák ártalmatlanítani: ez játék a tűzzel. Finkelstein sikerét Frankenstein tapsa kíséri.
Mindig is nehézségekbe ütközött a bonyolult gondolatok kommunikációja, de a múltban legalább a technika kezdetlegessége megakadályozta a szélsebességgel terjedő szellemi fertőzést. A történelem nagy alakjai mindig is elégedetlenek voltak a viták színvonalával, szomorúan szembesültek a meggyőzés alantas praktikáival. Már a viktoriánus kori miniszterelnök, Lord Salisbury megjegyezte: a Daily Mailt „kifutófiúk írják kifutófiúknak”.
Manapság már az sem okoz kárt, ha egy politikust hazugságon kapnak. Az igazság válik alternatívvá.
Kevéssé tudni, hogy Amerika mennyire, de úgy tűnik, Európa nyugati fele mintha megijedt volna a folyamat távlataitól. Persze ettől még lehet, hogy hiú vágy tisztességes módon viszonyulni a tisztesség morzsáihoz. Hogy talán ez is hatalommegszerző, -megtartó tényező.
Pittsburghot ne védje meg az elnök úr! – tiltakozott a polgármester. Legyünk optimisták: így szokott kezdődni.
