Tamás Ervin: Pártterápia

1.

Orbán Viktor tekintélye pártjában 2010 óta folyamatosan nőtt. Hívei körében bálványozzák. Nem tud olyat mondani, tenni, akár az ellenkezőjét is annak, amit a közelmúltban mondott vagy tett, hogy ne magasztalnák, követnék. Negyedik választási győzelme után kétség sem férhet hozzá, hogy számukra ő a nemzet géniusza, akit a látható és a láthatatlan erők újra és újra el akarnak veszejteni, hogy ezzel egyben a hazát is bekebelezzék.

Az a glória, amit hódolói a feje fölé vontak, jelenleg mindentől megóvja őt, s nemzetközi szinten is a legerősebb legitimációjú vezetők közé emelte, igaz, immáron nem a jobbközép, hanem a radikális jobboldal példaképeként. Bázisának földrajzi elhelyezkedésén, iskolázottságán mutatkozik némi változás, de április 8-án a többi közt az a tétel is megdőlt, hogy a kormánypártok támogatottsága nagyjából állandó, jelentős növelésére nincs esély. A vezért körülölelő magnál jóval népesebb az a tábor, amelynek katonái úgy érzik, hogy mindent neki köszönhetnek, maradék politikai, morális kétségüket is elsöpörte az újabb kétharmad, mivel ebben a sportágban csak a szavazat számít. Győzelme tehát megerősített minden gátlástalanul jogszerűvé tett, erőszakos és álnok térfoglalást, eltékozolt milliárdokat, az urambátyám világ visszaköszönését, a karámba terelt és azon belül bőkezű kulturális és médiaapanázst, látványberuházást, az emlékezetpolitika vadhajtásait.

Elfogadottá tett jó és csapnivaló személyi döntéseket, már csak azért is, mert temérdek állás, javadalmazás állt rendelkezésre emberek kiemeléséhez és eltüntetéséhez, egzisztenciális kirekesztés csak azt a néhány dezertőrt érhette, aki látványosan fordított hátat kenyéradóinak.

Ha valaki azt várta, hogy az Orbán-rendszert belülről fogják lebontani, mert kívülről nincs olyan politikai erő, amelyik képes volna rá, súlyosan tévedett. Egyhamar belül sem lesz.

A társadalom kötőszövetei meglazultak, a választótól még a legnyilvánvalóbb srégségen kapott társak is bizalmat kaptak torkolattűz helyett, s ezért ők is leginkább a listavezetőnek és a logisztikának lehetnek hálásak. A főnök megérzései, engesztelhetetlensége, a támadásokra adott vagy éppen válasz nélkül hagyott reakciói utánozhatatlanok, a rajongók maguknak tudják vízióját, indulatát. Okoskodhatnak ellenzői, nem igaz, hogy csak a félelemből épített magának katedrálist.

Lehet persze, hogy alkonyodik, de nekik ez a teljhatalom ácsolta épület az alkonyatnál is szép látványt nyújt.

Azt pedig még Orbán kritikusai is elismerik, hogy nélküle a Fidesz nem volna ugyanaz a Fidesz, ma pedig csapatérdek, hogy minden úgy legyen, ahogy eddig. Ha a főnök azt állítja, hogy Soros György körei az ellenzék számára iszonyatos pénzeket mozgósítottak győzelmük reményében, a bálványimádóknak eszükbe sem jut az a több milliárd forint, amit a kormány költött el leegyszerűsített, hamis, már-már uszító propagandára. Ha a Figyelő-lista ürügyén a főnök azt mondja, hogy ha valaki nem rest pénzt elfogadni külföldiektől, ne legyen rest bevallani sem, meg sem fordul a fejekben, hogy e logika mentén akár a másutt munkát vállalókról is készülhetne ilyen. Bebizonyosodott, hogy a főnök minden szava aranyat ér, bevált, folytatható.

2.

A civilek múltkori gigatüntetését valószínűleg valamennyi ellenzéki párt korifeusa zavartan szemlélte, hiszen körbefonta őket a másik Magyarország, amelyik népes volt, és elszánt, de leginkább csalódott, mert a bevándorláson túli, más természetű félelmeikre a hozzájuk közelebb álló politikusi kompánia képtelen volt gyógyírt nyújtani. A politológusok szerint az utcán és a berkeken belül gyászmunka zajlik, előkerültek a szokásos klisék a megújulás és a terepmunka szükségességéről, megborzong az ember, amikor ezt olyanok szájából hallja, akik évek óta mást sem csinálnak, csak megújulnak s készülnek a terepmunkára.

Az utcáról bekiabálók bojkottot követelnek nagyjából ugyanazoktól, akik már hozzászoktak a temperált termekhez. Az a bizonyos másik Magyarország most némi vigaszt nyer a látványtól, ahogyan egymás mellett sétál a szoci meg a jobbikos, az egyik a folyamatos megújulásával takarja sebeit, a másik a kecske-káposzta analógia mentén kitalálta magának a nemzetinéppárt-terminológiát, mintha az előző néppártosodás nem lett volna eléggé nemzeti. Ők volnának a két szélső pólus abban az elképzelt blokkban, amely majd felvehetné a versenyt Orbán Viktor egymásba gyúrt, jóllakott csapatával.

Készséggel elhiszem, hogy a tüntetéseken menetelők és a velük rokonszenvezők racionális felismerése helyénvaló, de ami a téren, szabad levegőn összebékíthető, az intézményi szmogban, szürke hétköznapokon, a legkülönbözőbb integritások, ambíciók útvesztőiben nehezen vitelezhető ki.

Persze, jó ötletnek tűnik mindenestől fölborítani ezt az áporodott, kiéheztetett, sikerre képtelen pártstruktúrát, és új alapokon, ernyőszervezetben, vagy valamiféle közös mozgalomként szervezett ellenzékben, vagy egy új kerekasztal létrehozásában gondolkodni, de az úgynevezett gyászmunka könnyei mögött mégis mintha valamiféle átmentési szándék volna felfedezhető,

természetesen más keretekben, ám a szó megfejtésének kódja hasonló a nemzetihez.

Nehezen képzelhető el, hogy a 2010 óta állandóan status quóra törekvő, lebénult MSZP és a Párbeszéd szövetségből a későbbiekben a csenevész partner karaktere legyen a meghatározó, s kevés jel utal arra is, hogy a Demokratikus Koalíció visszatalál a szocialistákhoz.

Sajátos pártterápia előtt áll az LMP, a Momentum és a szerencsétlenül járt Együtt is, amelyek vezetői talán azt bánhatják leginkább, hogy Juhász Péter invitálására nem fogtak össze Új Pólus néven. Akkor azonban saját integritásához ragaszkodva sem az LMP, sem a Momentum nem vállalt kockázatot, a jövőben viszont ez lehet a legkönnyebben megvalósítható közeledés.

A lomtalanítás azonban mindenütt elkerülhetetlen, és ez nem a bútorokra értendő. Mert abban a közkeletű teóriában sem hiszek, hogy az ellenzék úgy, ahogy van, nem ismeri az országát. Ismeri, de egyik sem jut el hozzá. Nincs semmije, amivel ezt megtehetné. A szervezettség a múlté, a pénz, a médiában való jelenlét és a tartalom hiánya régóta elkönyvelhető, mint ahogy az is, hogy a lassú reakció, a széttöredezettség, az egymással feleselés, a következetlenség hatástalanít minden üzenetet. Egyszerre kellene semlegesíteni a rezsim lassacskán mindenhová befurakodó megfélemlítő akcióit, párhuzamosan csökkentve az ellenzék egymással szembeni félelmét. És amíg nincs olyan ember, aki vezérlésben, hitelességben, szónoki képességben és nem utolsósorban elfogadottságban felveszi a versenyt a hatalom fejedelmével, nehéz lesz komolyan veendő ellenzékként közbizalmat szerezni. Addig marad élménynek a séta és a rossz hangosítás.