Tamás Ervin: A tűz földje
Fürjes Balázs két hónappal a 2024-es olimpiai pályázat visszavonása után egy külföldi internetes szaklapnak örömmel újságolta: csak annyi történt, hogy kicsit csúszik a jelentkezés. Aztán villámgyorsan helyesbített: „nincs napirenden a kérdés, hogy Budapest pályázzon a 2028-as vagy 2032-es nyári olimpiára, előkészítés sem zajlik ebben az ügyben”, de „olyan nincs, hogy nincs”: hiába vonták vissza az olimpiai pályázatot, annak minden tervezett beruházása megépül.
Azóta mást sem látni, mint hogy napirenden van a kérdés. Gőzerővel készülünk a 2028-as pályázatra. Szervezetek, pénz, pályázati kiírások, még a méregdrága vasútvonal-áthelyezésről sem mondtak le, mert a korábbi elképzelések arról szóltak, hogy azon a helyen lesz az olimpiai falu – fut tehát a projekt, valamivel halkabb körítéssel. Bár mára Szalay-Berzeviczy Attila és mozgalma is újra a régi, kollégáival országjáráson igyekszik – ahogy fogalmaz – az olimpiai eszme mellé állítani a nemzetet. Szalai Anna (HVG) találóan jegyzi meg, hogy csupán az nem épül majd meg, ami ténylegesen haszonnal bírt volna: az infrastruktúra. Például a híd, az utak, a ferihegyi vasút. A sportlétesítmények java tehát állni fog, csupán a várost kell alkalmassá tenni az esemény fogadására. Márpedig ki ne akarna jobb utakat, gyorsvasutat? Az infrastrukturális fejlesztések könnyebben lenyomhatók majd a választói torkokon, mint a stadionépítés – állapítja meg a szerző.
MTI Fotó: Máthé Zoltán
Nem akarok azon lamentálni, hogy a méregdrága PwC-tanulmány és annak aktualizálása mennyire tervezte alul a költségeket, nem rángatom elő az úszó-vb költségvetési és pályáztatási anomáliáit, nem akarok hüledezni azon, hogy megalakult a Puskás Ferenc Stadion időarányos kivitelezését nyomon követő bizottság, amelynek élén maga a miniszterelnök nógatja majd a kivitelezőket serényebb munkára. Unom a külföldi kitekintéseket is, amelyek sorolják, hogy melyik helyszín miként rokkant bele a rendezés költségeibe, miért lépnek vissza miénknél gazdagabb városok a grandiózus versenyektől, ahonnan azóta sem hallani arról, hogy neki akarnának gyürkőzni egy későbbi gálának. Nem hozom elő azokat a statisztikákat, hogy az ország miben kullog a listák legvégén, pedig szegénységi bizonyítványunk egyre szembeötlőbb. 2010 óta azonban hozzá kellett szoknunk ahhoz, hogy Orbán Viktort árkon-bokron űzi-hajtja a sportszenvedély, s ráadásul ez az a ritka terület, ahol munkásságát elismeri a botrányoktól, korrupciós ügyektől ugyancsak megviselt nemzetközi plénum.
A módszer, ami kiborít. Mert ugye összegyűlt a szükséges aláírások majdnem kétszerese a népszavazásért, ami – elmagyarázták – annyit jelentett, hogy a budapestiek maguk szeretnének igent vagy nemet mondani az olimpia ügyében. Néhány napos zavar és köpködés után ebből hátrált ki látványosan a politika azzal, hogy lemondott a pályázat beadásáról. Nem vállalta a rizikót, mert felmérései kudarcot prognosztizáltak. Most meg, mintha mi sem történt volna, nekilátnak, mert legfőbb vágya a magyarnak, hogy egyszer olimpiája legyen. Addig is nyilván sok nagy sportseregszemlének adhat otthont az ország, a sírból hozva elő azt az imázst, amit manapság a CEU-ügy kapcsán a mélybe dob. Autokrata országok fejei gondolkodnak így. (Apró példa: Azerbajdzsán 2015 óta évi mintegy 12 millió eurót fizet azért, hogy az Atlético Madrid játékosai A tűz földje – Azerbajdzsán feliratú mezben fussanak ki a pályára.) Még ennél is súlyosabb az a metódus, amely ennek a politikának már-már általános ismérve, hogy mímeli a visszavonulást, de nem nyugszik, újra és újra támad és fogást keres. Gyakran még a minimális korrekciót is csak tetteti, sőt előfordul, hogy későn ocsúdik még az is, aki a megkötendő egyezségről tárgyalt. Kifárasztás, trükk, rászedés – körmönfont vagy átlátszó keresztülverés: mindenáron. A stadionokon messze túl, ahol tartja magát az a hiedelem, hogy nincs diszkvalifikáció.
