Ónody-Molnár Dóra: Omlás
Nem telik el úgy nap, hogy ne érkezzen egy újabb hír az egészségügy katasztrofális helyzetéről. Komplett osztályokat zárnak be nővér- és orvoshiány miatt, évente tízezer ember hal meg feleslegesen, mert az eszköz- és pénzhiány miatt a kórházi fertőzéseket nem lehet visszaszorítani.
Legutóbb egy tragikus haláleset sokkolta a közvéleményt: egy 13 éves kislányt kellett nyitott mellkassal az Országos Kardiológiai Intézetből egy másik kórházba átszállítani, mert ebben az intézményben, ahol számtalan életmentő műtétet végeznek súlyos szívbetegeken, nem volt CT-berendezés.
A kislány a szállítást követően nem sokkal meghalt, esete azonban – az érintett kórház igazgatójának közleménye szerint – nem hozható összefüggésbe a CT hiányával. Balog Zoltán reakciójából kiderült, nem tartja problémásnak, hogy az ország kiemelt szívkórházában nincs CT.
(Itt azért annyit megjegyeznénk, hogy a Soros György elleni gyűlöletkampányra hat hét alatt hatmilliárd forintot költött el a kormány, azaz minden egyes nap egy CT árába került.)
A látszólagos hasonlóság miatt több sajtóorgánum felidézte azt a 2007-es estet, amikor a hódmezővásárhelyi és a szentesi kórház közötti szállítás során meghalt egy mindszenti beteg. Lázár János, Hódmezővásárhely akkori fideszes polgármestere nem fukarkodott a vádakkal: a meghalt férfit a kormány egészségügyi reformja első halálos áldozatának nevezte.
Fotó: Népszabadság-archív/Kurucz Árpád
A két ügy között azonban hatalmas a különbség. 2006 után elindult az az átfogó reform, amely a szocialista örökséget őrző, velejéig korrupt egészségügyi rendszert akarta átalakítani. Lehetett utálni, bírálni a néhány éve elhunyt akkori minisztert, Molnár Lajost, egyet viszont nem lehetett mondani, hogy ne akarta volna a rendszert megváltoztatni, hatékonnyá és betegbaráttá tenni. Molnár Lajos a rendszerváltás óta eltelt most már 27 évben az egyetlen olyan miniszter volt, aki tényleg jelentős reformot indított el ebben a beteg- és orvosellenes ágazatban.
Ami 2006 és 2008 között az egészségügyben történt, ahhoz hasonlítható, mint amikor egy romos épületet a tulajdonosa renoválni kezd: felálványozza, falakat helyez át, fúr, farag, fest, hogy élhetőbb épületet alkosson. Egy óriási felújítási munkában mindig előfordulhat baleset. Akkor, ott, a hódmezővásárhelyi kórháznak fogadnia kellett volna a beteget, mert hiába változtak meg az ellátási területek, ez a sürgősségi betegellátást nem érintette. Talán a nagy felfordulás közrejátszott abban, hogy valaki a helyszínen rossz döntést hozott.
A mostani helyzet azonban teljesen más. Most az okozza a baleseteket, hogy az életveszélyes épületet úgy hagyták, ahogy van. 2010-es hatalomra kerülése óta Orbán Viktor nem csinált semmit az egészségügyben. Hagyta végleg szétrohadni az épületet. Pontosabban valamit csinált: hatalmas mennyiségű pénzt vont ki az ágazatból,
végletesen központosította az irányítást (ahogy az oktatásban is), és ami a legpusztítóbb: legalizálta a hálapénzt. A fiatal orvosok nemcsak a magasabb fizetésért hagyják el tömegével az országot, hanem azért is, mert a hálapénzrendszer megakadályozza a szakmai fejlődésüket is. Ahelyett hogy az Orbán-kormány megküzdött volna ezekkel a problémákkal, feltette a kezét, és megadta magát.
A hálapénz legalizálásával megvásárolta az orvosok felső kasztjának lojalitását, ezzel békét teremtett az erősen hierarchizált egészségügyi világban. De ennek a békének az az ára, hogy ma már komplett generációk hiányoznak a kórházi személyzetből.
Ma nem a felújítási munkálatok miatt történnek véletlen balesetek, hanem úgy halnak meg az emberek az egészségügyben az eszközök hiánya, a várólisták hossza, a pusztító kórházi fertőzések következtében, mint amikor az elhanyagolt épületben az omló falak temetik maguk alá a lakókat.
