Ónody-Molnár Dóra: Miért nem kiabálnak az orvosok?
Gyakran hallani, hogy bár rettenetesek a körülmények az egészségügyben, az orvosok és nővérek a nehézségekkel dacolva, erőn felül teljesítve mindent megtesznek a betegekért. Minél rosszabbak a körülmények, küzdelmük annál heroikusabbnak tűnik. A rémisztő állapotokról szóló beszámolók mellett, mint kötelező eposzi fordulat, mindig ott áll, hogy az orvosok és nővérek a körülmények ellenére teszik a dolgukat, és tisztességesen próbálják ellátni a beteget. Szerintem meg nem.
Magyarországon nincs háború, nincs rendkívüli állapot, nem harmadik világbeli nélkülözésben élünk. Szükségállapotban el lehet mondani azt, hogy bár elviselhetetlenek a körülmények, de a dolgozók erejük felett tesznek a gyógyításért. Csakhogy Magyarország uniós tagállam, ahová évente több ezer milliárd forintnyi fejlesztési pénz érkezik. Béke van, a gazdaság állítólag növekszik, a stadionok gombamód szaporodnak, Orbán Viktor strómanja egy év alatt megháromszorozta a vagyonát, a professzionális focira az elmúlt években elfolyt több százmilliárd forint. A vizes-vb 180 milliárd forintba került. A „közmédia” évente 80 milliárdba. Van pénz dögivel.
Ehhez képest az egészségügynek, ahol az áldozatkész orvosok és nővérek csendben teszik a dolgukat, kiváló szimbóluma az a patkány, amely az álmennyezet mögött rejtőzött az egyik fővárosi kórházban. Pechjére az álmennyezet leszakadt. Az ország első számú kardiológiai intézetében, ahol a legbonyolultabb szívműtéteket végzik, nincs CT-készülék. Illetve most már van, de nem mintha a kormány a sorosozós propagandára szánt milliárdokból lecsippentett volna valamekkora összeget eszközvásárlásra, hanem azért, mert összevonták a kardiológiai intézetet a szomszédos kórházzal, ahol épp volt CT. Most már egy intézmény a kettő, papíron tehát a kardiológiai intézetnek is van CT-je. Megoldották okosba’.
Aztán ott van a János kórház, ahol a lepusztult épületek rohadó falai ideális környezetet biztosítanának kisebb költségvetésű horrorfilmek forgatásához, de a gyógyuláshoz speciel nehéz alkalmatlanabb helyszínt elképzelni. Már csak azért is, mert az elmúlt hetekben tíz fok alatt volt a kórtermek hőmérséklete. Mehetünk tovább: egy budapesti nőgyógyászati klinikán maguknak kell behozniuk a hashajtót a rutinműtét előtt álló betegeknek. Ugyanakkor a regenerálódás szempontjából hiába lenne fontos a megfelelő táplálás, a kórházakban olyan kosztot adnak, amely a latin-amerikai börtönök többségében zavargást váltana ki.
A takarítás minősége elégtelen, emiatt is terjednek a fertőzések, az alulfinanszírozottság miatt használt és már tisztíthatatlan eszközökkel dolgoznak nap mint nap. És amikor harminc betegre jut egy nővér, már a hálapénz sem segít. Ilyen volt az ellátás Ceaușescu Romániájában – mondja több erdélyi ismerősöm.
Az egészségügyet a kormány rohasztotta le, övé a felelősség, de azok az orvosok, akik tiltakozás helyett csendben teszik a dolgukat, végeredményben a hippokratészi esküjüket szegik meg. „Orvosi tudásomat a betegségek megelőzésére, a betegek testi-lelki javára, betegségük gyógyítására fordítom” – szól a szöveg, ami számos intézményben betarthatatlan. A „körülmények ellenére” gyógyító orvosok hozzájárulnak a körülmények konzerválásához. Azzal, hogy holnap is felveszik a köpenyüket, azt üzenik a kormánynak és a betegeknek, hogy az esküjük betartása még nem lehetetlenült el. Akkor sem, ha tudják, hogy sokkal több esélye lenne a betegnek a túlélésre, ha nem kellene hónapokat várnia a műtétre – és talán még akkor is, ha be sem megy a kórházba.
Az orvosok akkor tennének meg mindent a betegeikért, ha azt mondanák: nem, ezt így nem csináljuk tovább. Az eskü ugyanis nemcsak arra kötelez, hogy ellássák a vérző ember sebét, hanem arra is, hogy ordítsanak, ha nincs mivel bekötni.
