Nagy N. Péter: Miért szeressenek?
Idegenellenességünk jéghideg adatai még dermesztőbbek, ha a túloldalukról nézzük őket. Ha ugyanis a Gallup augusztus végén egy 138 országban végzett felmérés alapján azt állítja, hogy a magyaroknál (pontosítsunk: a Magyarországon élőknél) mindössze két országban, Macedóniában és Montenegróban tapasztaltak nagyobb idegenellenességet, akkor ennek a fordítottja is fenyeget. Eszerint minket sem kedvelnek világszerte, hiszen az nehezen elképzelhető, hogy mi eltaszítjuk a nem hozzánk tartozókat, ők viszont vonzódnak hozzánk. Egy országban, amely immár sok-sok százezer embert állomásoztat ideiglenesen vagy véglegesen külföldi munkahalyen, ennek nem lehetnek jó következményei. De egyébként sem, ha csak magunkban vagyunk, úgy sem.
Ezekre a felmérésekre nem lehet legyinteni, mint sokan teszik máskor. Nagyon messze jutott az előítéletességben ugyanis, aki még egy idegennek, egy kérdezőbiztosnak is bemondja, hogy ő nem akar látni a környezetében, sőt az országban sem, idegent. Az irántuk való tartózkodás, netán a tőlük való idegenkedés – hogy ezt a szójátékot megengedjem magamnak – természetes, ahogy az is, hogy ezt legyőzzük. Ha viszont előre bemondjuk a taszítást, ha ezt adottságnak vesszük, és reflektálatlanul tartjuk magunkban, az komoly bajról vall.
Még akkor is, ha a magyarok ígéretesen bizonytalanok e tekintetben. Bő tíz éve még viszonylag jól temperált adatokat produkáltunk. Egy, az idegenellenességben utazó kormány idején viszont már a világ legbarátságtalanabb arcai közé sorakoztunk. Ezen az alapon változhat is ez még.
Saját tapasztalat szerint is. Három óra alatt négy idegenellenes gesztus a belvárosban talán jelentéstelinek mondható. Viszont egyik sem nagyon durva. Csak az állandóságuk bántó.
Ahogy az egyik „all you can eat” (amennyit akarsz, annyit eszel az adott árért) vendéglő a sorban állók előtt sütő szakácsa kihívja a kuktáját a pulthoz, hogy megmutassa, a színesbőrű ember mennyire megpúpozta a tányérját, és nyelvi védettsége tudatában átkozódik, miszerint ezek kellenek Magyarországnak, tessék, itt vannak, kérem a következőt… Kicsit később a fagylaltosnál az okozza a testes magyar felháborodását, hogy öt külföldiül beszélő is előtte áll a sorban, gavarit paruszkit kaptak az arcukba a fagylalt mellé, jóllehet ezt speciel nyilván nem értették, majd jött egy ember, és már adekvátabban, bár részegen odaszólt egy csoportnak, mi van, németek, féltek a törököktől, azért jöttök ide, és már csoszogott is tovább, majd a tömött buszon egy lány tényleg kedvesen odaszólt egy másiknak, aki arrébb húzódott a turisták kedvéért, hogy nehogy már ő szoruljon össze itt, aki itthon van.
Egyik élmény sem elviselhetetlen önmagában, csak a sűrűségük és a tendenciájuk tette őket kínossá.
Elmúlik, reménykedhetnék, hiszen nyilvánvaló, hogy az idegeneket terroristáknak, fertőző betegségek hordozóinak, étel- és munkahelyvadász élősködőknek beállító kormányzati kampány torzít most az embereken.
Csakhogy hosszúak az előzmények, mélyen fekszenek az okok. Bibó Istvánig jó visszamenni, aki a múlt század közepe táján írta a szervezett idegenellenességről: „A közösségi rémképeknek megvan az a szörnyű tulajdonságuk, hogy fantáziából születnek ugyan, de abban az arányban, ahogyan hisznek bennük, testet tudnak ölteni.”
A Fidesz éppen húsz éve dolgozik a projekten. 1997-ben, az 1847-es Ellenzéki Nyilatkozat jubileumának ürügyén deklarálta Orbán Viktor az akkori kormánypártokról, ellenfeleiről, hogy idegenszerűek. A kifejezést 1847-ben a Habsburgok Helytartótanácsára alkalmazták. És innen nincs törés a Fidesznél: az idegen az ellenség szinonimája, a mindenkori belső ellenfél pedig idegen érdekek szolgálója.
Ma pedig szerintük már az egész, velünk szoros kapcsolatban álló világot idegenek uralják. Tusványos, Orbán: „Európában a kereszténydemokrata pártok elkereszténytelenedtek, a liberális média és értelmiség érték- és kultúraelvárásait teljesítik (…) a baloldali politika elvesztette talaját, a szociáldemokrata pártok sem szociáldemokraták többé (…) Most készítik elő Európát arra, hogy átadja a területét egy új, kevert, muszlimizált Európának. Ennek a politikának a tudatos, lépésről lépésre történő végrehajtását látjuk. Ahhoz, hogy mindez bekövetkezzen, a terület átadható legyen, folytatni kell Európa kereszténytelenítését.”
Orbán és tábora csak olyan nemzetekkel barátságos, amelyekkel nem vagyunk hétköznapi kapcsolatban. (Kivételek most a visegrádiak, bár a kapcsolati hálónk ott sem sűrű.)
Ellenség és idegenszerű az ellenzék, ellenségszerű a velünk kapcsolatban álló idegen. Lényegében mindenki.
Vissza Bibóhoz: „A félelemtől és bizonytalanságtól megkínzott és nagy történelmi megrázkódtatásoktól és sérelmektől elferdült lélek egyik legjellemzőbb vonása, hogy nem a maga való mivoltából akar megélni, hanem abból, hogy neki az élettől, a történelemtől, a többitől követelnivalója van.”
Nekünk most Európától. Minél több, lélekben annál szegényebbek leszünk.
