Lakner Zoltán: Lökéshullámok
Utólag már sokan látták előre, hogy az amerikai elnökválasztásnak nem lehetett más győztese, mint Donald Trump. Azok számára, akik mégis a demokrata jelölt sikerében bíztak, a vereség sokkja alkalmat ad arra, hogy átgondolják, mi történt. Clinton veresége figyelmeztetés az európai baloldal számára, ahogyan az is, hogy a politikai korrektség nyílt felmondásával vagy annak ellenére választást lehetett nyerni. Berlusconi, Farage, Le Pen és Orbán öröme leplezetlen, de kérdés, hogy a 45. amerikai elnök minden tekintetben beváltja-e reményeiket.
A baloldal számos véleményformálója világszerte a társadalmi elégedetlenség jeleit olvassa ki a republikánusok győzelméből. A kék „tűzfal” részeként számon tartott Michigan, Pennsylvania és Wisconsin a demokraták ellen szavazott: a lecsúszástól tartó alsó középosztálybeli, illetve munkás szavazók a rozsdaövezetekben elfordultak a demokratáktól. Az új politika követelése, a többség lázadása a politikai korrektség és a pénztőke buborékjában élő elit ellen kézenfekvő magyarázatnak tűnhet.
Az új többségi politika iránti igényt azonban árnyalja, hogy Clintonra Amerika-szerte többen szavaztak, mint Trumpra. A választást az első női nagypárti jelölt az elektori kollégiumban bukja el. Az sem teljesen igaz, hogy a „lent” szavazott a „fent” ellen, hiszen az alacsonyabb jövedelműek körében Clinton győzelmet aratott, ahogyan a fiatalok többsége is őt választotta. Gazdasági programja, bár sokan homályosnak tartották, többet kínált a rosszabbul élőknek, mint a hagyományos republikánus programelemeket – például a gazdagok adócsökkentését – protekcionista ígéretekkel elegyítő Trump zajos és sokszor zavaros mondatai. Nem beszélve arról, hogy a nép hullámhosszára hangoló Donald Trump gazdag családból származó üzletember: legalább annyira az elit része, mint Clinton, csak annak egy másik karéjából érkezik. Azt is hozzá kell tenni, hogy az elmúlt hatvan évben mindössze egyszer fordult elő, hogy egymást követő harmadik elnöki ciklusra kapjon felhatalmazást ugyanaz a párt. Az inga visszalendülése ilyenformán nem feltétlenül jelez forradalmi hangulatot.
A magyarázatok egy másik része a politikai korrektséggel való leszámolást sürgeti, valamint a tényeken túli politika természetének megértését. A sok (új)baloldali által is valamiféle liberális újbeszélnek beállított politikai korrektség úgymond megakadályozza a valódi társadalmi problémák nevükön nevezését és megoldását. A racionális beszédmód pedig menthetetlenül hátrányba kerül a magát narratívákban és érzelmekben, indulatokban kifejező új populizmussal szemben.
Ami azt illeti, a politikai korrektség elsődleges funkciója az, hogy megbélyegzett társadalmi csoportok méltóságát helyreállítsa és ezzel legitimmé tegye a problémáikra adott politikai válaszokat. A tényeken túli politika ellenhatása nyilván valamiféle érzelmi töltés, átélhető történet, ám ennek nem egyedüli eszköze az uszítás. Ha már a nevükön nevezzük a dolgokat. Obama 2008-as kampánya nagyon erős érzelmi hangolással ígért változást, de gyűlölködés nélkül. Ettől még igaz az, hogy a Trump-szavazókat nem lehet egy kalap alá venni, hiszen bizonyára van, aki egyetért a gyűlöletbeszéddel, van, aki csupán elfogadható árnak tartotta a változáshoz, és van, aki pusztán a kampányshow részének tekintette.
Új politikára persze van igény, a mélyben húzódó elégedetlenség tényét is nehéz lenne vitatni. A társadalmi, regionális, egzisztenciális elégedetlenség, a perspektíva megsemmisítő hiánya szoros összefüggésben van a munkahelyek elvándorlásával, a megélhetés tartós nehézségével, az elszegényedéssel, a partvonalra szorulással. Nem csak az amerikai rozsdaövezetekben élők látják azt, hogy munkahelyeiket beszippantja a fejlődő világ, miközben saját országaik elitje tovább gazdagodik, hiszen most már világviszonylatban csinálnak üzletet a növekvő egyenlőtlenségekből.
Ezeken a szavazókon a demokrata kormányok nem tudtak, a republikánusok meg nem is akartak segíteni. Trump a kirekesztés, a nacionalizmus és az ebből levezetett gazdasági protekcionizmus mixelésével identitáspolitikai kapaszkodót adott az elégedetleneknek. A cél – miként győzelmének örvendező elvbarátai esetében is – nem a problémák megoldása, hanem a konfliktustérkép átrajzolása. A választást követő zaklatások és zavargások aggasztó jelei annak, hogy ez mennyire jól sikerült.
Azt, hogy most mi lesz, talán a győztes sem tudja. A választás után tett nyilatkozatok egyelőre arról árulkodnak, hogy Trump lehet akár egyszerűen egy rossz republikánus elnök is, ahelyett hogy kifordítaná a sarkaiból a világot, habár nem fogja minden harsány ígéretét teljesen feladni. Elnökségének ténye így is Európa populistáit erősíti, közöttük pedig tekintélyes helyen van a magyar miniszterelnök.
Van ugyanakkor három tényező, ami Orbán és társai kitörő lelkesedését letörheti. Az egyik, hogy Trump sosem viselt közhivatalt, nem tudni, hogyan reagál majd, amikor döntéshozóként szembesül a világpolitika realitásaival. Nem tudjuk azt sem, hogy a nemzeti öncélúság egyívású bajnokai hatalomhoz jutva mihez kezdenek – egymással. Trump és Putyin kapcsolatának alakulása különösen meghatározó lesz a magyar–amerikai viszony szempontjából is. Végül Orbán gyakran hangsúlyozta, hogy a magyar kormány a demokrata Washingtontól ideológiai okokból kapott bírálatokat, ám most új korszak kezdődik. Csakhogy Orbán maga beszélt korábban arról, hogy „az ideológiai központú külpolitikai vonalvezetést a félnótás országok számára találták ki az okos országok”. Példaként éppen az Egyesült Államokat hozta az okos, vagyis nem ideológiai külpolitikát folytató országra. Orbán saját szavaiból levezethető, hogy a demokrata Amerika kifogásai nem elsősorban ideológiaik volt Orbánnal szemben. A Trump-adminisztrációnak végképp nem lesznek ideológiai skrupulusai, ha bárki keresztezi az útját.
Bár az Egyesült Államokban mást jelent a baloldal, az európai baloldal mégis érzi a demokrata vereség földrengésének lökéshullámait. A globalizáció veszteseinek adott elégtelen válaszok, a progresszió haladási irányának homályossága, a populista jelszavakra fogékony szavazók iránti empátia hiánya, a régi baloldali pártok oligarchizálódása mind-mind ismerősek. Bár történelmietlen azon rágódni, a baloldali Sanders megverte volna-e Trumpot – ő maga ebben nem is foglalt állást egyértelműen –, az általa képviselt párt- és politikareform felvetése aktuálisabb, mint valaha.
A történethez tartozik az is, hogy Hillary Clinton mindvégig támadások kereszttüzében állt. Felkészültségét, intellektusát aligha vitatná bárki, ugyanakkor a szavahihetőségét rombolta mindaz, amit a világ legalaposabban átvilágított politikusaként a szemére vetettek. Ha a múlt terhét még egy Clinton sem bírta el, akkor más országok hasonlóan nehéz örökséget hurcoló politikusainak sem kellene a végtelenségig cipekedniük.
Ahogy a The New York Times jegyzetírójának mondta egy demokrata bennfentes: a csalódáson túl felszabadultságot is érez. Az egykor dicsőséges Clintonok nyomasztó súlyától megszabadulva most végre újrakezdhetik. Talán nem csak ők.
