Lakner Zoltán: Ennek a kárát nem lehet visszacsinálni

Jó, de akkor mondjátok meg, mit kellene tenni – vágnak vissza, vagyis, úgy vélik, ezzel visszavágnak az ellenzéki politikusok, akik torkig vannak azzal, hogy a megmaradt szabad médiában őket kritizálják. Egyébként jobbára mellékesen, mert aki még egyáltalán talpon maradt, az energiájának nagy részét az Orbán-rendszer végtelen számú visszaélésének feltárásával, az összefüggések elemzésével tölti.

Mégsem mindegy, van-e ellenzék.

Afféle életminőségbeli kérdés, van-e, aki képviseli a hatalom ellenfeleit, meghurcoltjait a pártpolitikai arénában, vajon lehet-e számítani innen erőforrásra, szervezettségre, politizálási tudásra ahhoz, hogy egyszer kikeveredjünk ebből az egészből.

Amikor az a kérdés, most mit lehetne tenni, az elsődleges reakció, valljuk meg, a széttárt kéz. Az elemzői tanácstalanságnak, mondhatni, történeti okai vannak.

Fotó: Merész Márton

Ha ugyanis a közös vagy külön lista körülbelül hat éve tartó vitájának eredménye hol a roncsderbi, hol a káosz, amire kétharmaddal mennek rá parlamenti választások, akkor ennek a kárát nem lehet utóbb visszacsinálni. A kritikus egyéni kerületi vissza nem lépéseket sem. Azt sem, ha a körzeteket a politikai macherkedés, nem pedig a ténylegesen felmért esélyek alapján osztották szét a kiizzadt megállapodásokban. Azt sem, ha gyakran a káderforgatás és nem a választási siker elérése volt a jelöltterítés valódi szempontja.

Ha az újabb vereség után a parlamenti részvételről szóló vita ki sem nyílik igazából, ellenben az ellenzék végigüli az országgyűlésben az újabb elképesztő alaptörvény-módosításokat, majd a képviselői fizetések ügyében egy részük azonos platformra kerül a kormánnyal, akkor tényleg magyarázatra szorul, mi volna az az általuk hozzáadott érték, amire a kedvvel vagy kedvetlenül rájuk szavazóknak szükségük lenne.

Vannak pillanatok, amikor lehet stratégiai döntéseket hozni. A nem döntés is döntés. Ha a pillanat elmúlik, később már értelmetlen, sőt, méltánytalan másoknak feltenni a kérdést, mit kellene most tenniük azoknak, akiknek akkor kellett volna dönteni, vagy másképp dönteni.

A széttagolt ellenzékben kismillió különböző történet fut egymás mellett, a bejárt utak és a felelősségek terhei sem azonosak. Összességében azonban az ellenzéki politikusok döntései és nem döntései összességében az Orbán-rendszer időbeli hosszabbodásához és mélyüléséhez járultak hozzá.

Ennél fogva ma nem csak a régi helyzeteket nem lehet visszahozni, hanem a jelen számára kevesebb cselekvési lehetőség maradt a korábbinál. Szűkül a tér, fogy a levegő. Éppen idáig nem kellett volna eljutni, ezt kellett volna megérteni, fontosnak tartani, szempontként érvényesíteni.

Annak, hogy ez nem történt meg, az a következménye, hogy a létező ellenzék fontossága minden korábbinál kisebb. Nem azért, mert az elemzők vagy az újságírók pikkelnek rá, hanem mert

önmagát tette érdektelenné. Ami elég nagy baj.

Miután azonban ki akarva, ki akaratlanul az Orbán-rendszer kereteinek szétfeszegetése helyett a rácsok megerősítéséhez járult hozzá, így maga az ellenzék is a berendezés részévé vált. Ehhez konkrét emberek konkrét döntései járultak hozzá, olyanoké, akiket a saját pártjaikban pozícióba juttatnak és pozícióban tartanak a rájuk szavazók.

A választópolgár saját magának tartozik azzal, hogy ezt számon tartsa.

Lehet attól szorongani, hogy semmi értelme újabb és még újabb pártokat létrehozni, és annyiból ez igaz, hogy stratégiai ellentmondásokkal terhelt kezdeményezésekkel megint főként energiákat lehet elpazarolni. Csakhogy a létező ellenzéki pártrendszer átalakításának, leváltásának kérdése attól van napirenden, hogy elveszett három választás, és üresen konganak a felújított fogadkozások.

Az idő telik, de nem szűnik meg, a köz ügyei még rosszabbul állnak ugyan, de zajlanak. Minden elkeseredett bírálat motivációja a kínzó kérdés, hogy egyáltalán minek lehet értelme. Mert annak nincs, ha a kormány ellenfelei elkezdik a kormány legfontosabb témájában ugyanazt mondani, mint a kormány. Annak se, ha lehülyézik a népet, ami, úgymond, ezt érdemli. Annak se, ha a korábbi évtized kormányzását meg nem becsült aranykorként állítják be.

Vannak dolgok ugyanakkor, amelyeknek lehet, sőt, biztosan van értelme. Ilyen, amikor egy civil szervezet eléri, hogy véget vessenek a tranzitzónába zárt menekültek éheztetésének. Értelme van az erőfeszítésükről hírt adni és támogatni azt. Jó hír, ha civil szervezetek az ingerküszöb fölé lendítik az ápolási díj kérdését, aminek révén ügy lesz abból, hogy az érintettek nem tudnak megélni. Fontos, amikor egy civil csoport tanszert gyűjt a szegény gyerekeknek, országszerte, sok más szervezet támogatásával. Hasznos, amikor időközi választáson olyan jelöltet sikerül állítani, akinek van esélye a győzelemre, mert van helyi beágyazódása, ismertsége, és több párt aktivistái munkájukkal a terepen támogatják. Létfontosságú, amikor politikusok hívják fel a figyelmet arra, hogy egy településen a hőségriadó idején zárják el a vizet közüzemi tartozások miatt, és a felháborodás miatt a szolgáltatást helyreállítják. Figyelemfelkeltő erővel bírnak a kalózkátyúzások és a graffitizések, velük szemben a groteszk hatalmi arrogancia megnyilvánulásainak kiprovokálása. Annak is van értelme, amikor elemzők megpróbálják minél pontosabban analizálni, megnevezni a rendszert, amiben élünk, illetve feltárni, elmesélni azokat a történeteket, amelyek miatt a rendszer létrejöhetett. Még olyan elemző is van, aki kompakt kommunikációs útmutatót adott közre, mit lehetne tenni a sajtótájékoztatókon kívül – politikus nem reagált rá.

Egyik itt felsorolt cselekvés sem kecsegtet a gyökeres változás gyors reményével, és még enyhén fogalmaztunk. Éppen azért, mert a korábbi sorsfordító helyzetekben nem csupán kudarc jutott osztályrészünkül, hanem

kifutottunk az időből. Mégsem mindegy,

hogy a betagozódást, vagy azt a cselekvést választjuk, amire erőnkből itt és most futja. Vele együtt pedig a mozgástér milliméternyi bővítését, az elvek és a gondolatok életben tartását, a kezdeményezések működtetését, összekapcsolását, fejlesztését. A majdani lehetőség puszta esélyének fenntartását.

Talán ezek nem elég nagy dolgok, de minden számít, ami egy másfajta élet lehetőségét mutatja. Ha másról nem is, arról dönthetünk, ezt választjuk-e.