Lakner Zoltán: Egy lépés
Zaklatott Facebook-posztban tárta a nyilvánosság elé érzéseit a CEU egyik professzora, a világszerte elismert klímaváltozás-kutató, Ürge-Vorsatz Diána. Az egyetem elleni statáriális törvényalkotást követő éjszaka közzétett sorok illeszkedtek a CEU miatt aggódók – meglepően széles – körének véleményéhez: Magyarország szegényedik azzal, ha politikai okból letarolják egyik vezető egyetemét. Életpályákat és távlatos szakmai munkát sodor végveszélybe az, amit a kormány tesz.
Amiben Ürge-Vorsatz Diána különbözött a CEU mellett kiállók többségétől, hogy megvallotta: hosszú ideje Fidesz-szavazó, és nagycsaládosként, a gyerekeket egyházi iskolába járatva olyan életmódmintát követ, ami a legmesszemenőbben megfelel a jelenlegi kurzus elvárásainak.
Forrás: YouTube
A polarizált magyar közélet önmagán belül is polarizált demokrata ellenzéki bugyrai forrongani kezdtek. Voltak, akik úgy értelmezték a professzor kiállását, hogy a kormányoldal elkezd szétcsúszni, ha már elkötelezett híveinek gyomra sem veszi be a CEU elleni támadást. Mások viszont leplezetlen indulattal kérték számon Ürge-Vorsatzon, hogy mégis merre járt az elmúlt hét évben. Miért csak akkor szólal meg, amikor az ő ajtaját törik be, miért nem segített megakadályozni, hogy idáig fajuljanak az események?
Ürge-Vorsatz állapotfrissítése – amit a kommentzuhatag miatt később eltávolított, de közlendőjét nyilatkozataiban fenntartotta – azért is lehetett meglepő, mert eddigi nyilvános szereplései során sohasem beszélt politikai hovatartozásáról. Egy Nobel-békedíjas kormányközi szervezet tagjaként főként a munkájáról beszélt, valamint arról kérdezték, hogy a sikeres karriert miként tudja a családi élettel, ma már hét gyerek nevelésével összeegyeztetni. Egy-egy politikai ügyben érintőlegesen elmondta véleményét, mindig szakmai oldalról. 2007-ben a Magyar Narancsnak egy fél mondatban említést tett arról, mennyire szerencsésnek tartja, hogy az akkor tervezett kormányzati negyed előkészítésénél környezetbarát technológiákat vesznek igénybe. 2016-ban a katolikus Magyar Kurírnak adott interjúban a határkerítésről szólva a menekültválság társadalmi és éghajlati okairól szólva azt mondta: „Építhetünk kerítéseket, de a kérdés az, mekkorákat kell, és mennyit építeni, hogy hosszú távon megvédjük magunkat az egyenlőtlenségek okozta feszültségektől. Sokkal inkább azon kellene dolgoznunk, hogy ne legyen szükség kerítés építésére.” Ezek bizonyosan nem egy csőlátású Orbán-hívő szavai.
Vihart kavaró bejegyzésében a professzor éppen azért hozta ezúttal szóba, kire szavaz, hogy megmutassa: az egyetemet valamiféle kozmopolita klónhadsereg tiszti iskolájaként beállító vádak hamisak. Ellenkezőleg, sokféle ember, sokféle értékrend együttműködése jellemzi a CEU-t. A másik, ami miatt pártszimpátiája és keresztény-nemzeti világnézete jelentőséget nyer, hogy leírta: környezetétől – vagyis vélhetően szintén keresztény-nemzeti meggyőződésű, egyházi iskolát hitbéli okból választó, szintén Fidesz-szavazó ismerősöktől – nem kapott támogatást.
Mi történt tehát? A kormányhoz lojális emberek csoportjából valaki kivált, és megvallotta csalódottságát. Ismét kiderült, a kormány nem az ellenfeleit csapja be, akik úgysem hisznek neki, hanem a híveit. Ehhez képest valóban meglepő, hogy a közösségi média és a blogok univerzumában sokak számára az vált bűnbakká, aki minderre most rájött. Nem tudjuk, milyen következtetést von le mindebből, kire szavaz legközelebb, de keserű csalódását, belső vívódását mégiscsak a világ elé tárta.
A kormányoldalt kitartóan utálók elkeseredését nem lehet lesöpörni. Joggal érezhetik úgy, hogy ők már előre megmondták, mi történik, ha Orbán teljhatalommal tér vissza. Minden előzetes „riogatás” igaznak bizonyult, aminek az is az oka, hogy a megtámadottak mindig magukra maradtak. Bizonyos, hogy az önmagát szeletelő, lerobbant állapotban lévő, alapvető célokat és identitáskérdéseket sem tisztázó demokrata oldal nem jelent túl nagy vonzerőt. Amit csinál, sokszor valóban nevetséges, de frusztrációja – frusztrációnk – valódi. Nem szólva azok bátorságáról, akik dacolnak azzal, hogy kiállásukkal feketelistára kerülnek, vállalják az egzisztenciális ellehetetlenülés kockázatát.
Attól viszont nem lesz szélesebb ez a tábor, ha a frissen csalódottakat azzal fogadják: eddig nem álltatok mellénk, most már nem kelletek. Ennyire biztosan nem állunk jól. Bár Ürge-Vorsatz Diána eredeti posztjából fájdalmasan hiányzott a reflexió arra nézve, hogy ezek szerint ugyanez történt eddig másokkal, vagy arra, hogy politikafüggetlen munkáját egy magánegyetem védettsége tette lehetővé számára, miközben az állami felsőoktatásra jó ideje Balog Zoltán, Hoffmann Rózsa és Parragh László nyomasztó árnyéka vetül. Később azonban a hvg.hu-nak adott interjúban a professzor arról beszélt: megijesztette a szembesülés azzal, hogy egyesek mindent elhisznek a kormánynak, mások pedig félnek tőle, emellett számos olyan üzenetet, kérdést kapott, amelyek elgondolkodtatták. Csak találgatás, de vélhetően a kormány iránti lojalitás és az elmúlt hét év történései közötti ellentmondásra utalhattak ezek az üzenetek.
A történet arról is szól, mihez kezd a magyar társadalom, ha Orbán rendszerének egy szép napon vége lesz. És arról is szól a fáma, hogyan lehet vége. A sérelmek valódiak, súlyosak. A demokrácia elpusztítóinak, az ország szétrablóinak felelniük kell tetteikért, hogy senki se kísérletezzen ilyesmivel többé. Felelősségük van azoknak is, akik szavazattal, passzivitással vagy ellenzékiként hibás döntésekkel éltetik az Orbán-rendszert. De a felelősség mértéke nem azonos. Orbán tetteit nem lehet egy az egyben számon kérni kétmilliónál több szavazóján.
Hiába kapaszkodunk jogos sértettségünkbe, új rajzolatú társadalmi koalíciók nélkül nem változhat semmi. Meg kellene próbálni értékelni, ha valaki végre arra jut, hogy változtatni szeretne. Nagyon nehéz lesz túllépni önmagunkon. A kimerült, fáradt, haragos demokraták mégis azzal mutathatnak példát, hogy minden feléjük tett lépést egy másik közelítő lépéssel viszonoznak.
