Lakner Zoltán: A rendszer képe
Az 1956-os Emlékbizottság plakátjainak megjelenését követően megalapozott kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy az egyik poszteren, amely egy fegyvert viselő fiút ábrázol, valaki más látható, mint akit a felirat hirdet. Nem Dózsa László van a képen, aki felnőtt életében színészként szerzett hírnevet, hanem Pruck Pál.
A hibára Pruck Pál családja hívta fel a figyelmet. Ekkor Dózsa László „kegyeleti okokból” lemondott arról, hogy a neve szerepeljen a plakáton. Ez azonban nem lehetett kielégítő lezárása a vitának. Dózsa László ugyanis kitartott amellett, hogy ő látható a plakátot ihlető fényképen.
Eörsi László történész lapunknak adott interjújában a fénykép kapcsán Dózsa László 1956-os visszaemlékezéseinek több mozzanatát is megkérdőjelezte. Annak a forradalmi életrajznak az egyes elemeit vonta kétségbe, ami az 1956-os Emlékbizottság Dózsa László-plakátjának gondolati alapjául szolgált. Minderre azzal reagált Schmidt Mária, hogy míg a fénykép eredete kétséges, addig Dózsa László visszaemlékezései hiteles forrásnak tekinthetők. Az 1956-os Emlékbizottság és a Terror Háza mellett több emlékezetpolitikai projektet irányító Schmidt Mária Pruck Pál személyét is támadta, mivel a pártállam idején többször is megszólalt a forradalmat megbélyegző propagandaanyagokban. Egyébként pedig Schmidt szerint a már elhunyt Pruck Pál „köztörvényes bűnöző” volt. Mondhatni, a „kegyeleti okok” Schmidt Mária közleményében már nem játszottak szerepet.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Schmidt Mária megszólalására Pruck Pál lánya reagált. Csőkéné Pruck Erika magyarázata szerint a sokszor, sok helyütt feltűnő, eltérő interpretációkkal kísért fotó mostani felhasználása ellen a család azért emelte fel a szavát, mert a név kicserélését hazugságnak érezték. Pruck Erika Schmidt Máriától bocsánatkérést és a plakát feliratának megváltoztatását követelte. Bár, ahogyan erre nyílt levelében utal, egyik kérés teljesítésére sem lát reményt. Ezt helyesen ítélte meg: Schmidt Mária viszonválasza más hangnemben ugyan, de saját álláspontja fenntartásáról szólt.
Pedig a helyzet látszólag könnyen kezelhető lenne. Az 1956-os Emlékbizottság elismerhetné a hibát. Vagy legalább a vita miatt, az ünnep emelkedettsége érdekében visszavonhatná a plakátot. Ezzel rövid idő alatt lezárulhatna a botrány.
Az egymásba fonódó valótlanságok – más plakátok alapjául szolgáló fotókról mellékalakok tűntek el, illetve kerültek át teljesen más helyszínekre – és Schmidt Mária ellentámadása azonban arra engednek következtetni, hogy nem tévedés történt. Arra a plakátra éppen Dózsa Lászlónak, pontosabban az ő 1956-os figurájának kellett kerülnie. Akár a tények eltorzítása árán is. Ez, ha így történt, azért különösen súlyos, mert az ünnepelni kívánt 1956-os szereplők és hozzátartozóik emberi méltóságát sérti.
Az ünneprontó konfliktus eszkalálódása csakis akkor éri meg az állami emlékezetpolitika irányítóinak, ha a céljuk 1956 átértelmezése. Az 1956-os Emlékbizottság törekvése, hogy a „hétköznapi hősöket” állítsa a figyelem fókuszába, akár rokonszenves is lehetne. Csakhogy e hősök nemzeti emlékezetbe emelése szelektíven, sőt akár manipulatív módon zajlik. Rainer M. János úgy látja, hogy az állami ünneplés „a zavarbaejtően sokszínű forradalom egydimenziós képét” alkotja meg.
A kiválasztott és photoshopolt „hétköznapi hősöket” – ha éppen jut nekik hely az 1956-os Emlékbizottság közösségi oldalán a miniszteri megemlékezések videói között – mások helyett és mások helyére szánják a képzeletbeli nemzeti emlékcsarnokban. Ahogyan Schmidt Mária mondja a Heti Válasznak adott interjújában: „Nagy Imre szépen halt meg, de nem ő az igazi hős. Az igazi hős az, aki fegyvert fogott a szabadságért.” Mint közismert, Nagy Imre „szép halála” azt jelentette, hogy kivégezték. Meggyalázott holttestének kálváriáját Orbán Viktor – sípolással megzavart – október 23-i Kossuth téri beszéde is felidézte. Tette ezt a mártír miniszterelnök nevének említése nélkül. A szónok a saját logikájába illesztette Nagy Imre sorsának legtragikusabb mozzanatait, de a személyre, akivel megtörtént, hogy kivégzése után a holttestét kátránypapírba csavarták és arccal lefelé jeltelen sírba temették, nem tartott igényt.
Schmidt Mária értelmezése szerint 1956-ban antikommunista forradalom, függetlenségi háború, szabadságharc zajlott, aminek legfőbb mozgatója, ahogy azt másutt kifejti, „az otthon, a család, az elődöktől kapott kulturális örökség megőrzése iránti vágy, a táj, a természeti kincsek szeretete, vagyis a színtiszta hazaszeretet” volt. Nyilvánvalóan ez mind része lehetett az eseményeknek, ahogyan a fegyvert ragadó közember alakja is markánsan meghatározta a hatvan évvel ezelőtti októberi és novemberi napokat. Ám a már idézett Schmidt-interjú is jelzi, hogy az értelmezésben kompromisszumnak helye nincs.
Például, ahogy ő látja, a Petőfi Kör résztvevői olyan értelmiségiek voltak, akik az „egyfelől-másfelől szemléletet képviselték”, a reformértelmiség szerepét pedig „azok fújják nagyra, akik a korábbi sztálinista elit meakulpázásában a maguk sorsát látják”.
Az üzenet rafinált és kettős irányt követ. Az egyik, hogy az értelmiség helyett a fegyvert ragadó hősök szerepére kell koncentrálni. Ezért nem lehet a plakáton Pruck Pál, aki a lánya szerint „nem szabadságharcos volt, csak egy kölyök, aki éppen ott volt”. Bizonyára sok más ember forradalmi napjai sem szóltak ennél többről, ami semmit sem von le a tudatosan cselekvők bátorságából és hősiességéből. A fegyveres hősök új kultusza összhangban van az értelmiség és különösen a „balliberális megmondóemberek” ostorozásával is. Schmidt Mária ennek egyik legrészletesebb kifejtését két évvel ezelőtt adta, A múlt fogságában című cikkében. A „balliberális” értelmiség sorsának mai megpecsételődéséről szóló tételét támasztja alá azzal, amikor képviselőiket vagy példaképeiket partvonalra szorítja 1956 emlékezetében.
Az emlékezetháború másik csapásiránya, hogy semmilyen rendszerváltó kísérlet kapcsán sem adható felmentés a magukat valaha kommunistának vallóknak. Akkor sem, ha későbbi életútjuk bizonyítja, hogy a demokrácia és a szabadság híveivé váltak. Ez befolyásolja nemcsak a hatvan évvel ezelőtti történések, hanem az elmúlt negyedszázad eseményeinek megítélését is. A rendszerváltás, valamint az 1990–2010 közötti évek (le)értékelése a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” önigazolásának egyik kiindulópontja. Már a Nemzeti együttműködési nyilatkozat is az átmenet két zavaros évtizedeként utalt a 2010 előtti időszakra, ennek részeként mellesleg az első Orbán-kormányra is. Ezzel szemben a „szavazófülkékben lezajló új forradalom” a zűrzavar meghaladásaként vált felmagasztosíthatóvá.
Ez is jelzi, hogy az Orbán-rendszer kezdettől törekszik saját történelmi küldetésének megalapozására. Egy korábbi emlékezetpolitikai projekt során, a Kerényi Imre által megrendelt, nemegyszer meghökkentő történelmi festmények egyike a rendszerváltás értelmezésére vállalkozott. A Nagy Imre és társai 1989. június 16-i újratemetését ábrázoló alkotáson a vörös ég alatt a magasban kaméleon trónol, a koporsók körül arc nélküli, dinnyefejű alakok csoportosulnak. Az egyetlen azonosítható figura a fiatal Orbán Viktor, aki Kerényi műelemzése szerint „valahogy odapottyant” a képre.
E pottyanás tudatosságát mindazonáltal később jelezte, hogy az újratemetés huszonötödik évfordulóján Orbánt, akinek szerepe kétségkívül jelentős volt ezen a napon, a szovjet csapatok távozásának szükségességét elsőként nyilvánosan kimondó politikusként ünnepelték. Holott a szovjet csapatok kivonását már 1989. március 15-én követelte az ellenzéki szervezetek tizenkét pontja.
Más történelmi ügyekben is teljes erővel zajlik az újraértelmezési kísérlet. Például a már idézett Schmidt-dolgozat, A múlt fogságában, a Szabadság téren felállított 1944-es megszállási emlékmű kapcsán íródott, és az Alaptörvény történelemszemléletén alapul.
Az emlékezetpolitika céltudatosságát illető felvetések akár túlzónak is tűnhetnének, ha nem ismernénk olyan szövegeket, mint amilyen Orbán Viktor október 23-án tartott beszéde. A kormányfő párhuzamot vont 1956 forradalma, a vasfüggöny 1989-es ledöntése és a menekültek távoltartására szolgáló kerítés 2015-ös megépítése között. A nagyszabású történelemátértelmezés célja, hogy az ilyen mondatok igaznak tűnjenek.
A ma politikusa mindig szeretne saját alakjának körvonalaira lelni a múltban. A múlt korszakonkénti újraértelmezése ismert és sokat vitatott jelenség. Nem mindegy, hogy az újraértelmezés teret enged-e más látásmódnak is, s hogy alapjául tények szolgálnak vagy a tények tagadása, netán hamisítása.
