Lakner Zoltán: A győzelem napjai jöttek
A szerencsével sem áll hadilábon a magyar miniszterelnök. Tőle magától, egyik múlt heti beszédéből tudjuk: a szerencse fontos összetevője elmúlt évi sikereinek. Orbán december első napjaiban valóságos sorozatát vezette elő a győzelmi jelentéseknek, mi több, kijelentette, hogy mostantól a történelem győztes csapatához tartozunk. Pedig ez még nem is a választások előtti utolsó év, amikor a diadalmas eredménylajstromozások száma bizonyára megsokszorozódik. Legalábbis ha a szerencse addig nem pártol el a kormánytól.
Fotó: MTI / Koszticsák Szilárd
Orbán örömének több oka is van. Legelsősorban is a külpolitikai korszakváltással kecsegtető amerikai elnökválasztási eredmény és ennek nyomán a „fekete bárányok” egymásra találása. Vasárnap éjjel megbukott a magyar kormányt menekültügyben nyíltan kritizáló olasz miniszterelnök. Orbán győzelemmé rajzolta át a Magyarország és a magyar kormány számára korántsem annyira kedvező Brexitet is. Az ő olvasatában a közép-európai együttműködés szintén megerősödött, habár például az Oroszországhoz fűződő viszony olyan ügy, ami a jövőben nehéz próbák elé állíthatja a lengyel–magyar barátságot.
Addig azonban a visegrádi országok együtt küzdenek a „betelepítési kvóták” ellen. Orbán nagy örömére az Alkotmánybíróság a nemzeti szuverenitásba és az alkotmányos önazonosságba ütközőnek ítélte a „csoportos áthelyezést”. Az örömében kalapját a levegőbe hajigáló kormányfő nem tudott ugyan sem érvényes népszavazást, sem Alaptörvény-módosítást levezényelni, az Alkotmánybíróságon azonban kiderült: minderre nincs is szükség. A „politikai érvényesség” – kis rásegítéssel – utat tör magának.
A jobboldali populizmus elismert kutatója, Cas Mudde fordulópontként tartja számon a 2015-ös esztendőt, amikor Donald Trump akkor még csak megkezdett elnökjelölti kampánya, a menekültválság meg az arra adott válaszok, közöttük az Orbán-kormány lépései érvénytelenítették a nyugati politikai szabálykönyv számos pontját. Ha úgy vesszük, 2016 ennek az előző évi áttörésnek a következményeit tárja elénk. A változás érzékelhető, de hogy történelmi távlatban mire vezet, senki sem tudhatja. Lehet, hogy csak az inga leng ki – másképpen, más mértékben, mint korábban. Orbánnak nem jutott eszébe „összeolvasni” néhány évvel ezelőtt Berlusconi bukását és az olasz baloldal kormányra kerülését, a francia szocialisták visszatérését a hatalomba, az újabb német nagykoalíció megalakítását, a görög és a spanyol új baloldal felemelkedését. Nem tartotta történelmi fordulatnak mondjuk az amerikai Legfelsőbb Bíróság döntését a házassági egyenlőségről, és, fogadok, nem tartja üzenetértékűnek a zöldpárti politikus, Van der Bellen győzelmét sem Ausztriában. Mindez nem azt kérdőjelezi meg, hogy van változás, csak arra hívja fel a figyelmet, hogy az meglehetősen összetett. Ám ha valaki a számára kedvező fejleményeket egységes logikai sorként mutatja be, míg a neki kedvezőtlen tényeket mellőzi, akkor tényleg könnyen „be tudja bizonyítani”: ő halad a történelem főutcáján.
Arról végképp fogalma sem lehet senkinek, hogy az egymás győzelmeit vagy legalábbis az előretörést ünneplő nacionalista internacionálé tagjai mihez kezdenének egymással a tárgyalóasztalnál. A francia vagy a holland nacionalisták, esetleg egy Beppe Grillo vezette olasz kormánypárt mennyire lennének nagyvonalúak közép-európai elvbarátaik EU-munkavállalóival, s vajon bőkezűen mérnék-e a fejlesztési eurókat?
Persze Orbán évzáró triumfálása arról is szól, hogy Magyarország ma már erős, többé nem kiszolgáltatott az uniónak és más nemzetközi szervezeteknek. Küszöbön áll a teljes foglalkoztatás, legalább a közmunkához mindenki hozzájuthat, s most már a munka megbecsülése a kérdés. Csökken a szegénység, javulnak az egészségi állapot mutatói, erősödik a középosztály.
Mindez éppen annyira és éppen úgy igaz, mint a miniszterelnök külpolitikai dicsőséglistája. A béremelésről és a járulékcsökkentésről szóló, hatéves megállapodás hat évvel azt követően született, hogy a kormány mindennemű előzetes megállapodás nélkül csökkentette a magas keresetek és növelte az alacsony keresetek adóterhét. A szegénységi mutatók javulnak – a drámai 2012–2013-as tetőzéshez képest. Ettől még a deprivációs mutatókat illetően Bulgáriával, Görögországgal és Romániával vagyunk versenyben. Az egészségügyi mutatók átlaga kedvezőbb, mint korábban – ám az átlagon belül a rosszabb helyzetben lévők életkilátásai nemhogy stagnálnak, de egyenesen romlanak. A Tárki kutatói szerint a középosztályi életminta követésére a társadalom alsó 60 százaléka nem képes.
Mindezt a saját bőrén érzi a Policy Solutions–ZRI kutatása szerint 61 százalékban elégedetlen magyar társadalom, de a helyzetet – betudhatóan nem kis részben az idén újjáépített orbáni médiának – nincs esélye átlátni. Sőt, talán ha átlátná, az sem ösztönözné cselekvésre. Ha azzal a feltételezéssel élünk, hogy az elégedetlenek világszerte sokat emlegetett lázadása Magyarországon már 2010-ben lezajlott, akkor Orbán arra építhet, hogy a továbbra is létező társadalmi feszültség inkább már csak frusztráltsághoz, kifáradáshoz vezet. Vagy legfeljebb térben és időben elszigetelt tiltakozásokhoz. Ettől kezdve politikai lejátszás kérdése a rutinos Orbán számára, hogy az elégedetlen többséget passzivitásban és ellenőrzés alatt tartsa, kifogja a szelet az éppen tiltakozók vitorlájából, esetleg egyszerűen megvárja, amíg ellenfelei önerőből összevesznek egymással.
Orbán nem a szemtől szembeni küzdelemben a legjobb, hanem abban, hogy megakadályozza az ilyen küzdelmeket, aláássa az ellenfelek pozícióit és hűbérré tegye azt, amit elfoglalt. Több ez, mint szerencse. Ám az sem pech vagy átok kérdése, hanem politikai tehetség és szándék dolga, hogy akad-e ellenfele, aki botot vet a diadalszekér kerekének küllői közé.
