Krajczár Gyula: Ötleteink nincsenek, figyeljük, mit akarnak a kínaiak
Az új fakocka, amely miatt majd hamarosan nem lehet – persze csak rövid időre – rendesen közlekedni Budapesten, az úgynevezett 16+1 együttműködés. Kína, ők a +1, és 16 kelet-közép-európai állam vezető képviselői az idén éppen a mi fővárosunkban működnek együtt, majd meglátjuk, miben. Esetleg nem látjuk meg, mert az ilyen monstre rendezvényeken általában elég nehéz meglátni, mi történik, s a kismillió nyilatkozó hazai publikumoknak szóló szövegeiből nem mindig alakul ki pontosan vagy egyféleképpen értelmezhető kép. A kajánabbak szerint általában nincs is mit képpé összerakni.
Az együttműködés tárgyalási keret, amely azt biztosítja, ennek a sok apró országnak a vezetői egy évben egyszer tutira találkozhassanak a kínai miniszterelnökkel. Pekingben hosszú ideig az volt a hagyomány, hogy nagyjából ugyanazt a protokollt kapja minden odalátogató állam- vagy kormányfő, függetlenül attól, hogy az Egyesült Államok, Oroszország, Uganda, Magyarország vagy Ecuador vezetője érkezett. Ez nagyon jól működött addig, amíg csak akkorára nem nőtt az ország tekintélye, hogy kezdték elönteni a kínai fővárost a delegációk. Akkor muszáj volt valamit kitalálni, mert az ottani nagyfőnökök nyilván akartak egy pici időt arra is hagyni maguknak, hogy a saját országukkal foglalkozzanak.
Így kezdték kialakítani a nagyobb létszámú összetartások rendszerét, s ennek egyik intézményesített formája ez a 16+1-es gyűlés, amelyet most a magyar kormány pesztonkál.
E ponton kezd el az ember legyinteni, bevallom, én is, de azért adjuk meg az esélyt annak, hogy a világ egyik legdrágább idejével gazdálkodó ember, Li Keqiang kínai miniszterelnök talán nem értelmetlenül fárad el idáig. Nézzük a lécentrikus megközelítést, az úgysem idegen a magyar kormánytól. Azt már az eddigi évek során megtapasztalhatták, megtapasztalhattuk, hogy sajnos a dolog nem úgy működik, hogy van egy csap, odaballagunk, megnyitjuk, alátartjuk a ceglédi kannát, teleengedjük, majd szépen hazatérünk vele. A különböző státusú hitelkereteket általában nem tudjuk felhasználni, ötleteink többnyire nincsenek, jobb híján hát figyeljük, mit akarnak a kínaiak, s próbálunk abba valahogy belekeveredni.
Orbán Viktor és Li Keqiang a 2015-ös szucsoui Kína-KKE csúcsonNem akarom itt nagyon a kormányt elmarasztalni, általában így van ez az egész térségben, mi több, nemcsak akkor, amikor a kínaiak vannak a másik térfélen, hanem akkor is, ha a nyugatiak. Senki nem tervezte, hogy a nyugati autóipar kitartottja legyen a magyar gazdaság, meg még néhány itt a környéken. Az ő ötletük volt, mi csak legfeljebb jól összerugdostuk egymást egy kicsit a szomszédokkal a konkrét koncokért. Ehhez képest persze elég átlátszó büszkeség azon izmozni kormányzati szinten, hogy a ceglédi szupermarketben ugyanolyan áfonyalekvárt árulnak-e, mint az innsbruckiban, de ez van.
A kínaiak mindig közös győzelemről beszélnek, hogy olyan projektekbe kell belevágni, amelyekkel mindkét fél győzni fog. Igen ám, de nekik valójában a kettős győzelemből mindig csak az egyikről vannak pontos ismereteik. Tudják, hogy egy vasútvonal, egy gát, egy satöbbi miért lenne jó nekik, s feltételezik, hogy a másik meg azt tudja, az miért jó neki.
Az nem tűnik fel a kínaiaknak, hogy mindig mindent ők találnak ki, ami akkor is különös, ha tudjuk, hogy az ő összaktivitásukon belül csak porszem az egész Kelet-Közép-Európa Lengyelországostól és Romániástól együtt.
Na, ezt fogják megbeszélni, amíg mi nem mehetünk be a Belvárosba. Az ilyen együttműködési keretek sokszor arra is jók, hogy egyszer majd, az idők változtával olyan érdekek felismerésére és képviseletére is alkalmasak lehetnek, amelyekről korábban nem is álmodtak a felek. Ennek most nem sok jelét látom, de az biztos, hogy jelenleg minden érintett a saját érdekében állónak tartja, hogy mozogjon ez a gépezet.
Korábban megjelentek ugyan a magyar sajtóban olyan feltételezések, hogy a 16+1 a tárgya lenne valamilyen belvillongásnak a kínai államfő és a miniszterelnök között, ráadásul éppen a szívó ágon vagyunk, de ez nyilvánvaló ostobaság.
Aki szeretne mégis csomót keresni a kákán, annak valószínűleg nem lesz más dolga, mint megpróbálja összeszámolni, hány konkrét, tényleges üzleti szerződés keletkezik a két nap alatt. Ne legyen igazam, de sok kézre nem lesz hozzá szüksége. Iszonyat erővel működtetik a rendszert, talán figyelnek, hogy pottyan‑e valami az asztalról, s bíznak, bízunk benne, hogy egyszer majd, talán.
