Kiss Judit Ágnes: Pesszimista – most és a Kádár-korban
Október 23. előtt pár nappal néhány emberben felmerült, hogy talán meg kéne szólalnom a Blaha Lujza téren. Megrémültem. Épp akkortájt jutottam el a pesszimista beletörődés állapotába. Mit mondhatnék egy tüntetésen bátorítót, biztatót és buzdítót, amikor épp feladni készülök? Beletörődni, hogy az elkövetkező húsz évben vagy akár egész életemben nem lesz az országban érdemi változás. Feleleveníteni a Kádár-korszak túléléséhez szükséges tudást.
Nem akarom összehasonlítani a két időszakot, mert nem lehet. Akkor szovjet csapatok állomásoztak az országban, most még áttételes az idegen befolyás. Az MSZMP KB titkára felakasztatta ellenségeit, hajdani elvtársait, a jelenlegi kormányzó párt elnöke egyelőre nem tett ilyesmit. És nemcsak a sistergés és sípolás mögül alig kivehető Szabad Európa Rádió az információforrás. Nem, nem vágyom vissza gyerekkorom diktatúráját.
Nem akarom összehasonlítani a két időszakot, mert nem lehet. Csak muszáj. A szocialista munkáspárt káderei után a kapitalista újgazdagok egyeduralma jött el. Most nem börtönbe kerül, aki nem tetszik a hatalmon lévőknek, hanem az adóhatóságot küldik rá vagy a cégére, anyagilag lehetetlenítik el, hajléktalanná teszik, az pedig, mint tudjuk, a tisztes és tiszta polgár főellensége. Most nem megszüntetik az ellenzéki médiumokat, csak piaci érdekekre hivatkozva olcsón eladják havernak-barátnak, engedelmes strómannak. Most nem a szocialista embertípus, hanem a konzervatív kereszténység nevében építenek prűd és álságos ideákat. Most nem imperialista ügynök, hanem hazaáruló, aki mást gondol, mint amit illenék. Most nem az internacionalizmus nevében kiáltják ki ellenségnek a magyart, a nemzetit, hanem a magyar nemzeti nevében kiáltanak ki ellenségnek bármit. Nem ellenforradalomnak nevezik ötvenhatot, csak kisajátítják, aztán átírják. Nem tiltják-tűrik-támogatják a kultúrát, hanem pénzelik vagy kivéreztetik.
Tettamanti Béla rajza
Akkor nem kapott útlevelet, aki nagyon ugrált, ha pedig elhagyta az országot, nem jöhetett vissza, most megvárják, amíg magától távozik, hogy többet felé se nézzen az édes hazának. Akkor a múltat akarták végképp eltörölni, most a múltat visszahozni, és néha úgy érzem, a jövőt végképp eltörölni.
Akkor III/III-as akták voltak, ma írott vagy íratlan feketelisták. Akkor hallgattunk, mert rettegtünk, most hallgatunk, mert közömbösek vagyunk.
Pontosan tudom, hogy vannak szép számmal, akik számára az ideológia, a keresztény-magyar szósz fontosabb, mint a jellegét veszítő közpénz, a lecsúszott középosztály vergődése, a mesterségesen növelt szellemi igénytelenség, a nyomor. Jóhiszemű emberek, akik még mindig beveszik a nemzetmegmentő maszlagot. De többen vannak (ennyire még nem vagyok pesszimista, többen kell, hogy legyenek), akik látják, mi van a propaganda mögött, akiknek feltűnik egy helikopter légcsavarja a nászmenetben. Magunkban morgunk, a bajszunk alatt, a fotelban, a számítógép előtt, és egyre többször jut eszembe:
„Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?”
Az összefogásra való képesség mintha leginkább azokból hiányozna, akiket nem lehet demagóg szólamokkal terelgetni. És akik erre rendkívül büszkék is. Mindenki egyéniség, mindenki finnyás: nem akarom, hogy egy kalap alá vegyenek ezzel meg azzal. Érthető. Leginkább a saját kalapunk alatt szeretünk lenni. Csak nem megy ez így tovább. Vannak kérdések és vannak távlatok, amiknek a kedvéért el kell viselnünk egymást meg a közös kalapot. Néha azt sem szeretem, ha egy kalap alá vesznek egyes magyar honfitársaimmal, külföldről nézve mégis természetes. Ahogy egy másik kontinensről nézve egyszer csak európai voltam, azt még értették, a kis országnak, ahonnan jöttem, talán a nevét se hallották.
Most ez a távlat az ország jövője (bármilyen patetikusan hangzik is). Azaz a mienk. A gyerekeinké. Most ebből a távlatból egy kalap alá kényszerülünk egyébként nyilván joggal el nem viselt, ellenzéki társainkkal. Nem írok neveket. Mindenkinek megvan a maga listája. Biztos vannak, akik – biztos joggal – velem nem szeretnének egy lapon említtetni.
Nem hiszek abban, hogy parlamenti választásokkal változtatni lehetne a mostani rendszeren, ami szép lassan köt meg, mint a cement. Forradalmat szeretnék. Félre ne értsen senki, nem fegyvereket és vért, csak azt a nagyon elszánt, csendes és határozott tömeget, aminek láttán „a nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala, és reszketni méltóztatott”. Az ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadikán vonulók erejét. Csak szelíden és ellentmondást nem tűrően besétálni a Parlamentbe, és kitessékelni mindazokat, akik szolgálni kaptak megbízást, de basáskodnak.
Messze vagyunk ettől. Nem tudom, kik és mikor lesznek képesek rá. Lehet, hogy azok, akiket most tanítok a középiskolában. Lehet, hogy azok, akik a lányom mellett totyognak a bölcsődében. De úgy látom, nem mi és nem most.
A Mérges Buddha című filmben a Dr. Ámbédkar Gimnázium alapítóját, Orsós Jánost kérdezik, hogy szerinte mennyi idő kell ahhoz, hogy a romák hátránya megszűnjön a magyar társadalomban.
Kétszáz év – válaszolja, a kérdező felnevet, ő megismétli: nem vicc, kétszáz év. És hozzáteszi, hogy persze csak akkor, ha ő itt, most mindent megtesz. (Igazát bizonyítja, hogy a dokumentumfilm nem magyar, hanem osztrák–német koprodukcióban készült el, és a bemutató hetében négyen voltunk ott a moziban, a vetítésen.)
Ennyit tehetünk. Próbáljuk elültetni a magvakat, amelyekből kedvező körülmények között vagy csoda folytán valamikor kinőhet egy demokratikus, szociálisan és ökológiailag érzékeny, jóléti társadalom mustárfája. És ennek érdekében néha hagyjuk, hogy ránk tegyenek egy-egy közös kalapot.
