Hajnal és alkony között

A vihar előtti csendben olvasom az interneten a róla szóló mementókat, a pályatársak fájdalmas, visszafogott írásait. Egy ember nagyságát az is jellemzi, hogy hogyan és kik emlékeznek rá. Nem lehet nem észrevenni, a gyászba mekkora aggódás vegyül – többen ki is mondják: mi lesz velünk nélküle? –, mert az író távozásakor féltjük formátuma auráját, melyet négy évtizednyi munkássága alatt a szöveg szellemének és a kor lelkének roppant bonyolult kapcsolata és egysége teremtett meg. Halála után ez igazítja el azokat is, akik nem olvassák a könyveit. Mondatai beíródnak a magyar közélet Láthatatlan Nagykönyvébe.

Az említett aggodalom eredete, a Mi lesz velünk? kérdése abból a hirtelen ránk törő felismerésből fakad, hogy Esterházy Péter távozásával lezárult a magyar irodalom egy korszaka. És nem csak az irodalomé, egyféle modern szellemiségé is. Modernnek nevezném, habár sokan posztmodernnek minősítik, legyen, amennyiben a posztmodern a modernitás hattyúdala. Esterházy Péter életműve reprezentálja a virradat ódája és az alkonyi hattyúdal melankóliája közötti korszakot. A teljes kilátástalanságból induló nemesi család gyermekét 36 évesen József Attila-díjjal jutalmazzák, miközben a gulyáskommunizmus egyre hígabb lett, majd elillant, vagyis átalakult. Esterházy Péter se későn, se korán, hanem a legmegfelelőbb időben született, a remény nemzedékének képviselőjeként. Nem született korán, ami a múlt sérültjévé tette volna, de nem osztotta a későn születettek kegyelmét sem, akiket könnyen megtéveszt a jelen és a jövő. Megengedhette magának a magasan szárnyaló, vibráló, csillámló bölcsességet, a játékos látásmódot, amelyet nem engedhettek meg a korán születettek, akikre az ólomidők terhe nehezedett. A megfelelő időben születettek tudása, ismeretanyaga nem engedélyezte, hogy azzal ámítsa magát, miszerint a múlt elmúlt, amit a későn születettek sokáig kegynek tartottak. Ezért tudta a legnagyobb traumákat is a szem örök szűziességével érzékelni, stílusbravúrjai, a szavakkal való játékossága, sziporkázó ötletei, csapongó nyugtalan asszociációi, a szöveg vad és mindeddig elképzelhetetlen szabadsága úgy cikázott, mint tűzijáték az ítéletidőben. Élete utolsó éveiben írt regényeiben mintha csak azzal biztatta volna magát, hagy szárnyaljon még magasabbra, az időtlenség határáig, mert odalenn egyre sunyibb lett a múlt vihara. Aztán a Hasnyálmirigynapló mintha arról szólna, hogy szárnyát összezárva a földre hull, komor tekintete kérdőn néz ránk: mitévők lesztek? Távozom, olvasom ki a Hasnyálmirigynaplóból, ti pedig nélkülem gyakoroljátok a hogyan továbbot.

A nagy formátumú alkotóegyéniség mindig szintézisteremtő. Esterházy diffúz korunk szintézisteremtője, szinte az utolsó, akinek megadatott ez a lehetőség. Benne találkozott a magyar irodalmi hagyomány, amelyet szüntelenül át/értelmezett, és a radikális irodalmi experimentum, amit kompromisszumok nélkül művelt. A múltat az elképzelt jövő nyelvén szólaltatta meg. A legmerészebb kísérlete mégis az európai értékrend és a magyar identitás szintézise. Írói pályája egyféle totalitarizmus alkonyakor kezdett felfelé ívelni, élete alkonyán viszont kezdett felsejleni a másféle totalitarizmus. Munkássága a kettő között csúcsosodott ki, Európa és Magyarország kivételesen szerencsés időszakában. Azonban a magyar, s nemcsak a magyar, hanem az egész európai szellemi életben újabban sötét felhők gyülekeznek, baljós előérzetek erősödnek, gyanítom, hogy a szakadékok mélyülnek.

A kortársak félelme jogos. A korszakhatároló műveket folytatni nem lehet. Ezekben a baljós időkben nem tudható, hogyan, egyáltalán lehet-e tovább, csak feltételezni lehet, hogy az akadályok embert próbálók lesznek, a megformálandó anyag mind formálhatatlanabb és sprőd, a kalapács feje súlyosabb, a véső tompább, karunk erőtlenebb, kilátásaink csekélyebbek. Az irodalmi diskurzus durvább. Az elefántcsonttorony bepókhálósodott, romosodik.

Esterházy elefántcsonttornya nem a menekülés, nem az elitizmus, nem az összkomfortos konformizmus tornya volt, hanem a szabadság tornya. Szabadon lehetett ebből ki-bejárni. Inkább a torony környékének peregrinusa volt, becsempészte a pesti utca nyelvét és mágikussá formálta a hétköznapjait, ami már önmagában is a torony ironikus kommentárja. Nem tartózkodott a „piszkos politikától”, hanem szellemes eleganciával tisztította azt. Nyelvében, szemléletében, regényvilágában korának gyermeke volt. A rövid ideig tartó, bizonyára a látszatokra is építő magyar belle époque létrejöttének, csúcspontjának és hanyatlása kezdetének volt az írója. Életművében a magyarság fogalma rendkívül fontos. Nemcsak kérdései és válaszai, regényvilága tanúsítja ezt, hanem mondatainak hajszálgyökerei. A szójátékok, a fordulatok, az utalások mind a magyar élet és a magyar történelem finom szövetéből fonódnak. Más nyelvre szinte lefordíthatatlanok ezek a mestermunkák, csak az a fordító képes rá, aki komolyan elmerül a magyar történelemben. Majdnem annyira, mint Esterházy Péter. Ő volt az, aki Európát magyarra tanította.