Az sajtónak szabadságárul

Még mondja valaki, hogy a sajtó nem kollektív agitátor! Hiszen a honi közvéleményt már jó ideje az olyasfajta frappáns, mozgósító erejű tohuvabohuk tartják fogva, minthogy a-kereszténység-utolsó-sáncának-védőpajzsaként-megvédjük-a-Plutót-a-terrorista-babusgató-brüsszelmoszkvától/ellenében.

Nem csoda, ha ebben a zajban nem sok figyelmet kapott az a módfelett érdekes kijelentés, amely szerint: „a sajtószabadság kérdése és a médiapiac kérdése nem tartozik a kormányra”. Márpedig szó szerint ezt mondta a minap brüsszeli sajtótájékoztatón a magyar kormány feje, mi meg azt mondjuk, hogy hát azért ekkora őszinteségre nem számítottunk. Már csak azért sem, mert már jó ideje ahhoz vagyunk szok(tat)va, hogy a felelős hatalmi tényezők olyan viszonyban vannak az igazmondással, mint R. Antal a cilikopterrel.

Fotó: Bazánth Ivola

Na jó, freudi elszólás lehetett, de a hangsúly erősen azon van, hogy freudi, sőt jungi. Értsd: mélyen a tudatalattiba bevésődött meggyőződés, ami váratlanul a felszínre bukott. Mert a hatalmat tényleg nem érdekli a sajtószabadság, bár nem igaz, hogy ne „törődnének” vele: elég régóta folyamatosan szűkítik, korlátozzák, erőszakoskodnak vele. S ezzel párhuzamosan szépen lassan bekebelezik a média jó részét, miközben a cinizmus Guiness-rekordját ostromolva gazdasági racionalitásról papolnak. (Lenin legalább nyíltan megmondta, hogy nem óhajt politikai öngyilkosságot elkövetni azzal, hogy „egy olyan fegyvert is adnánk az ellenség kezébe, mint a …sajtószabadság”.) Persze kétségkívül megvan a maga NER-racionalitása annak, ha az amúgy is közpénzből felhizlalt oligarchák állami hitelből vásárolnak, mondjuk, kertévét.

Amúgy már csak azért sem nagyon érdekli a Fideszt a sajtószabadság, mert régóta nem sajtóban, hanem agitpropban gondolkodik. Paradox módon éppen azért, mert ha valaki tudja, hogy mit jelent a politikában a szabad, önnön szakmai krédójához ragaszkodó sajtó – hát az a Fidesz.

A Fidesz ugyanis a Tocsik-botrány nélkül nem kerülhetett volna hatalomra 1998-ban.

Ez volt az a közvélemény megbotránkozását kiváltó korrupciós ügy, amelyik végképp megrendítette a bizalmat a Horn-kormányban, s amelyik nagyon erősen kikezdte főként az SZDSZ hitelét. Ha ez a botrány nem pattan ki, a Fidesznek sohasem lett volna esélye arra, hogy – egy nagy politikai taktikus bon mot-ját parafrazeálva – az „élelmes második összefogjon a szemfüles harmadikkal” és kormányt alakítson 1998-ban.

Márpedig ezt a botrányt a független sajtó robbantotta ki, a korrupcióról a média rántotta le a leplet. Vissza lehet nézni, hogy a Figyelőtől és az akkori Magyar Hírlaptól kezdve, a Népszabadságon (pardon, ezt most hatalmi önkényeskedés miatt éppen nem lehet visszanézni!) át a Magyar Narancsig vagy az egyenesen az SZDSZ-hez igen közel álló Beszélőig milyen alaposan tárták fel az ügy minden részletét a lapok, és milyen dörgedelmes publicisztikákat közöltek, amelyekben a szerzők számon kérték az elveket, az erkölcsi normákat a hatalmat gyakorló pártokon. Mert a sajtó akkoriban még tette a dolgát, híven szakmai hitvallásához és elveihez. Watchdog funkció, a hatalom ellenőrzése, ahogy kell. És ne feledjük, akkoriban még nem voltak kereskedelmi televíziók, pláne internet, az egész botrányt – kis leegyszerűsítéssel – nagyrészt a liberális sajtó göngyölítette fel. Tekintet nélkül arra, hogy ezzel mennyire „szolgálta” az aktuális hatalom érdekeit. De említhetném 1998-ból a bős-nagymarosi vízlépcső tervének felelevenítését célzó Horn-Meciar paktumot is, amelynek szövegét a kormánnyal nem éppen ellenséges Népszava közölte. Márpedig ennél szimbolikusabb jelentőségű ügyet aligha lehetett volna találni a rendszerváltás után 10 évvel.

Meg is bukott a Horn-kormány.

Ebből a Fidesz azt tanulta meg, hogy ha teheti, kíméletlenül el kell hallgattatnia a kritikus hangokat, s a sajtót szimpla propagandaeszközzé, engedelmes szolgálóvá kell silányítania. Meg is lehet nézni, hogy a közelmúlt botrányairól mennyi szó esik-esett a mára már nyomasztó fölényben lévő kormányszócsövekben. (Az erősen átfazonírozott Origo vagy a Magyar idők, meg a többi dicső orgánum például mennyi információt közölt arról a már-már mágikus folyamatról, hogy MNB-alapítvány környékén a zsozsó egyszer csak, hopp, elveszíti közpénz jellegét?)

Így aztán a hatalom módszeresen elfoglalja vagy szétveri a még megmaradt relatíve autonóm sajtót, és létrehozza az üzembiztosan távirányítható médiát. Ha a propaganda gombot nyomják meg, akkor az megy, ha az ellenség lejáratását, akkor az, ha a manipulációt, tényferdítést, akkor az. És működik!

A sajtószabadság? Na, azt csak hagyjuk a hanyatló nyugat ópiumának!