Az olimpia bojkottja

Az olimpiai játékokat rendre próbálják politikai célokra kihasználni, a kezdetektől az első háború veszteseinek antwerpeni bojkottján, Hitleren, Melbourne-ön, Münchenen és Szöulon át Pekingig, ám az amerikai elnök lépése 1980 januárjában példa nélküli. Jimmy Carter ultimátumot adott a karácsonykor Afganisztánba bevonult szovjeteknek: amennyiben egy hónapon belül nem vonják ki csapataikat, Amerika lemondja részvételét a moszkvai olimpián. Az ultimátum teljesítésére bizonyosan nem számított. (Mint ahogy a szovjetek sem arra, hogy majd egy évtized múltán megverten kell kivonulniuk.) Washington lépése ellen sok száz érintett sportoló, a szakszövetségek és a kormányok hosszú sora is hevesen tiltakozott. Végül a megrokkant Brezsnyev a meghívott 146 közül csak 81 ország képviselőit köszönthette a Lenin-stadionban. Köztük a felére fogyatkozott afgán küldöttséget – sok sportolójuk a szovjet bevonulás után elmenekült hazájából.

Egykori NDK-s sportvezetők emlékiratai szerint ők már április elején tudták, hogy olimpikonjaik nem utazhatnak Amerikába – pedig minden addiginál nagyobb sikereket, negyven aranyérmet, ezzel az első helyet remélték a pontversenyben szívós (mint utóbb kiderült, doppinggal kísért) előkészületeik után. Nincs forrás arra, hogy Buda István, a Sporthivatal főnöke ilyen jól értesült lett volna. Arra viszont több, hogy – ugyancsak a sportolók jó esélyeiben bízva – próbálta rábírni Kádárt, ne csatlakozzanak a szovjet bojkotthoz.

Ez persze lehetetlen volt, épp abban az időszakban, amikor a különutas magyar reformokat, az IMF-hez, a Világbankhoz való csatlakozást s egyebeket amúgy sem nézték jó szemmel Moszkvában. Tényező volt az is, hogy Ceauşescu dacolt a szovjetekkel: Kádár nem állhatott a renegát román, valamint Kína és Jugoszlávia mellé. Szófia, Kelet-Berlin már május 10-én csatlakozott, Buda, akit kétszer is Moszkvába rendeltek, hogy álljon be a sorba, csak 14-én szavaztatta meg a határozatot a MOB tagjaival, miszerint „a kialakult helyzet nem teszi lehetővé a magyar sportolók részvételét”, és „a MOB sajnálja, hogy a jelen körülmények között a távolmaradás elhatározására kényszerült”.

Schmitt mázlija

A döntést persze elfogadták, ám meglepetésre ketten tartózkodtak. Egyikük a néhai dr. Jacsó István, a Kézilabda Szövetség elnöke volt, a másik Békesi László, az Atlétikai Szövetség vezetője (a későbbi pénzügyminiszter tudniillik atletizált). Életútja ismeretében nehéz elképzelni, hogy Schmitt Pál, az OTSH államtitkári rangú elnökhelyettese csatlakozott volna kettőjükhöz, de ezúttal is szerencséje volt: a szófiai elvtársakkal való tárgyalásai miatt nem vehetett részt az ülésen. (Tán már akkor gyűjtötte ott az anyagot sajátos bolgár gyökerű disszertációjához...)

Annak idején tapasztaltuk, hogy a párt „visszafogottságot” írt elő a sajtónak az olimpiai beszámolókban, amit megtartottak – csak a Népszabadság helyszíni tudósítója riogatta az olvasókat még „CIA-terroristákkal” is. Azt viszont többnyire csak a rendszerváltás után tudtuk meg, hogy voltak, akik mertek: indult „Magyarok az olimpiáért” akció, valamint aláírásgyűjtés a részvételért a Műegyetemen.

„Ki a szovjetekkel!”

A szovjet döntés, amely annyi remek sportolót sújtott, a hidegháború egy különösen visszatetsző fejezete volt. Amerika élén akkor e háború későbbi győztese, Ronald Reagan állt. Válaszul a Nyugatra irányított szovjet rakétákra hasonlókat küldött Európába, és az általa „a gonosz birodalmának” nyilvánított országnak éppen még rosszabb híre volt, mint korábban: előző ősszel küldött a szovjet légierő a halálba több száz ártatlan embert, lelőve egy dél-koreai utasszállító gépet.

Ez igencsak kihatott a közhangulatra, s nem meglepően radikalizálódni kezdtek a harciasan antikommunista szervezetek, az emigránsok és mások. Volt Ki a szovjetekkel! mozgalom Kaliforniában, amely egymillió aláírást ígért. Igaz, csak harmincezret sikerült gyűjteniük, de az állam szenátusa egyhangú határozatban elítélte a több száz áldozatot követelő „szovjet agressziót” – kilátásba helyezve Moszkva sportolóinak kizárását a játékokról. Ez persze nem történt meg, de az ügy nagy teret kapott a szovjet sajtóban, akárcsak az, hogy az említett mozgalom „lakások, házak százait bérelte ki”, ahol majd befogadják a maradni kívánó szovjet résztvevőket.

A Reagan-kormány – amelynek aligha volt ellenére a kubai és egyéb „ultrák” mozgolódása – egyébként messzemenően teljesítette a sajátos szovjet igényeket arra, hogyan szállíthassák majd küldötteiket repülőn, hajón a játékok színhelyére, s tarthassák ott „védelem” alatt őket. Párhuzamosan viszont Moszkva olimpiai attaséjától, Oleg Jermiskintől, aki éppen újra Los Angelesbe készült, az utolsó pillanatban megtagadták a vízumot azzal, hogy titkos ügynök. Feltehetően valóban az volt, de az a bökkenő, hogy ezt korábban maga terjesztette – a szovjetek alkalmasint provokáltak is. A lélektani előkészületekhez tartozott, hogy a NOB február 6-i, szarajevói ülésén a szovjet képviselő általános meglepetésre hosszú, előre megírt beszédben méltatta a játékok amerikai rendezőinek munkáját, hozzátéve: bár korábban voltak kifogásaik, most csak gratulálni tudnak... Ez két nappal a bojkott bejelentése előtt hangzott el.

A trükközéseknél fontosabb, hogy az év februárjában meghalt a szovjet pártfőnök, Jurij Andropov, s helyére a még maradibb apparatcsik, Konsztantyin Csernyenko került. Aki Brezsnyev bizalmasaként tanúja volt annak, milyen súlyosan érintette a korábbi főtitkárt a moszkvai olimpia elleni bojkott – tán ez is szerepet játszhatott a döntésben. Egyébként Lord Killanin, a NOB visszavonuló ír elnöke és az utóbb Moszkvában, az olimpia küszöbén megválasztott utóda, Antonio Samaranch próbálták menteni a helyzetet. Samaranch a bojkott hírére vitte Moszkvába Reagan levelét, amelyben az elnök garantálta, hogy mindenben megtartják az olimpiai charta előírásait, és maradéktalanul gondoskodnak a szovjet sportolók biztonságáról.

Ám Csernyenko nem tágított. A NOB május 18-án a nemzeti olimpiai bizottságok, sok sportági világszervezet vezetőinek részvételével tanácskozott. Ott volt Marat Gramov, a szovjetek sportfőnöke is – aki még decemberben, Los Angelesben közölte: részvételüknek semmi akadálya. Most elment az ülésre azzal, hogy megjelenésénél többet ne várjanak, döntésük visszavonhatatlan.

Aranyban gázoltak

A bojkott politikai hatása minimális volt, ám kihatása az eredményekre drámai: a kommunista országok és követőik sportolóinak távolmaradásával a házigazdák olimpiai rekorddal nyolcvanhárom aranyérmet szereztek. A játékok legeredményesebb résztvevője egyébként a román színekben versenyző erdélyi tornász, Szabó Katalin volt, négy arany- és egy ezüstérmével, megelőzve a legendás amerikai atlétát, Carl Lewist. Románia húsz aranyéremmel az USA után, az NSZK előtt, a második volt a rangsorban.