A 2022-es ellenzékről

Úgy tűnik, az ellenzék vezetői lemondtak egy fontos lehetőségről: arról, hogy mélyebben elemezzék, mi is történt a 2022. április 3-i választásokon és az azt megelőző időszakban. Nem tudjuk, hogy szerintük ténylegesen mi vezetett el ahhoz a katasztrofális vereséghez, amely a mai napig teljesen lebénította az egyébként sem jó állapotban lévő „liberális demokratikus” (azaz, szocialista, liberális, zöld, konzervatív…) oldalt. Pedig sikeres stratégiát gyártani a jövőre nézve nem lehet anélkül, hogy annak az első mondata ne egy jó helyzetelemzés legyen.

Ennek az elemzésnek a hiánya árulkodó. Talán ki is mondhatjuk: ez az első oka is egyben az április 3-i vereségnek. A stratégikus gondolkodás hiánya ugyanis nem az utolsó választás óta hiányzik az ellenzéki oldalon, ez jóval korábbról datálható. Régóta hiányzik annak az érzete, hogy az ellenzéknél átgondolt értékelések alapján születnek meg a kampánydöntések, értik az országot, és világos, egyben következetes válaszokat adnak a felvetődő problémákra. Ez semmiképpen sem segít ahhoz, hogy átvegyék a Fidesztől a kormányzást. Nyilván nagyon nehéz helyzetben van mindenki, aki nem Orbán Viktort isteníti, hiszen akkora túlerőben kormányoz a Fidesz, olyan anyagi kapacitásai vannak, az állami struktúrákat úgy használja fel politikai céljaira, és természetesen személyes célokra, hogy abból nagyon nehéz másnak jól kijönni.

Olyan ez, mint a Laokoón-csoport: a kormánypárt állampárttá válva, kígyóként tekeredik az összes nemzeti intézmény köré, emberei pedig hűen szolgálják az egyetlen elvet – az állam érdekeit. Nyilván, amit állami érdeknek hívunk, azok személyes érdekek is. Ez a helyzet az, amivel szemben az ellenzéknek ki kell dolgoznia a stratégiáját.

A legkönnyebb válasz, amit ilyen helyzetben adni lehet: Magyarországon diktatúra van, ezért nincs esély Orbán Viktor leváltására. Ez a megközelítés azonban hamis. Legjobban az előválasztás eredményhirdetési estéje és az utána következő napok mutatták ezt meg. Tavaly ősszel a Fidesz és az egyesült ellenzék - még olyan helyzetben is, mint amit fentebb leírtam - döntetlenre állt. Ebből az következik, hogy a parlamentáris demokráciának megvan az az óriási ereje, hogy a nép, ameddig az intézmény lehetővé teszi, azaz ameddig demokratikus választások vannak, le tudja váltani a sokszoros túlerőben lévő hatalmat is. 1985-ben senki nem gondolta volna, hogy pár évre rá eljön a bársonyos forradalom, a demokratikus váltás. Most sem tudhatjuk, hogy mikor jön el az a pont, amikor kifordul saját sarkából a magyar politika, és leváltják Orbán Viktort. Ehhez persze azt kell gondolnunk, hogy az ellenzék politikusainak az az alapvető igénye, hogy le akarják váltani a jelenlegi hatalmat és nem az, hogy – miután leválthatatlannak gondolják – őfelsége ellenzékeként, legalább a személyes kényelmüket meg akarják teremteni.

Amikor az összes Szovjetunión kívüli európai kommunista ország közül egyedüliként máig nálunk nem nyilvánosak az ügynökakták, akkor joggal gondolhatjuk, hogy működnek magyar politikusok a nyilvánosságban még mindig, akiknek nem érdekük az ügynöknyilvánosság. Nyilván azért, mert a kommunista rendszer ügynökei, kiszolgálói voltak. Ezt a példát azért mondom, mert jelen pillanatban az ellenzéki oldalon - azon állításon kívül, hogy a többiek a hibásak és nem mi -, elmarad a választók előtt történő szembenézés arról, hogyan szerezhetett soha nem látott többséget a Fidesz a magyar parlamentben egy olyan választáson, ahol mindenki összefogott Orbán Viktor leváltására, aki az ellenfelének számít. Abban az esetben, ha elmarad ez az elemzés, ugyanúgy járunk, mint az ügynöknyilvánossággal: azt kell gondoljuk, hogy vannak ellenzékiek, akiknek nem érdekük a vereségről beszélni, mert tudatos okozói annak. Ugyanígy gondolhatjuk, hogy nem érdekeltek abban, hogy az elemzés után kialakuljon a jó stratégia. Stratégia nélkül pedig esélytelen, hogy bármikor is nyerjen az ellenzék egy következő választáson.

Egy kis módszertani kitérő: természetesen el lehet kezdeni a politikusoktól függetlenül is a gondolkodást arról, hogy mi is vezetett a vereséghez. Ezzel csak annyi a problémám, hogy a legtöbbet a politikusok látnak abból, ami a mindennapokban történik a magyar közéletben. Ők látják azt, hogy az elmúlt négy-tizenkét évben ki és mennyit dolgozott azon, hogy a magyar ellenzék hangja az egész országban hallhatóvá váljon. Ki és mennyit dolgozott azon, hogy ez a hallhatóvá váló hang megfelelő, befogadható és támogatható legyen a választók számára. Persze, azzal az előnnyel mi, kívülállók rendelkezünk, hogy a helyzet fölé emelkedve talán olyan dolgokat is észreveszünk, amit a politikusok vagy nem tudnak, vagy nem akarnak. Elemzés és tanácsadás azért nem tud nagyon messzire kerülni egymástól, hiszen ezek egymásból következnek. Az elemző tud kívülről segíteni, az elemzése már önmagában tanácsadás, tanácsadó pedig nem tud mit mondani alapos helyzetértékelés nélkül. Ugyanakkor szinte minden elemzőt, aki értékelte a fennálló helyzetet, azonnal pártoskodással vádoltak meg. Sorolhatnám azokat a tisztességes és okos embereket, akiket az elmúlt években nem megvádolni kellett volna, hanem meghallgatni. Munkáik most is elérhetőek számtalan online fórumon.

Vissza azonban az ellenzék jelenlegi állapotának értékeléséhez. A populista politikának azt a jellegzetességét, amely nem áll másból, mint a közvélemény szondázásából, és az ebből leszűrt politikából, akár még helyesnek is gondolhatnám. Hiszen miért ne lenne helyes az a politika, amely meghallgatja az emberek álláspontját és azt hivatalos kormányzati állásponttá teszi? A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A kormány nem a legfontosabb témákban keresi a többséget, hanem a maga ízlése szerint kutat. Ez a gyengesége. Nem az egészségügyben és az oktatásban keresi a népszerű utat (amely pénzbe is kerülne, egyben polgáribb, önálóbb nemzetet teremtene), hanem az óvodások nemváltó műtéteinek elutasításában (amely nem kerül pénzbe, egyben minimum 120 százalékos támogatottságot jelent). A populista politika egyik gyengéje tehát, hogy nem a legfontosabb igényeket teszi a politika fő kérdésévé és cselekszik ott a többségi álláspont igényei szerint, hanem a választók számára sokszor teljesen irreleváns témákat emel a fősodorba - többek között azért, hogy eltitkolják a fő problémákat. Ha egy elszánt ellenzék érezte volna ezt, akkor az első dolog, amit megtehetett volna korábban is, az, hogy a problémalistája, amit a választók elé tár, jobb minőségű, azaz versenyképesebb lehetett volna, mint amit a kormányzat tárt a választók elé. Kérdés, hogy az ellenzék miért nem talált fontos témát, amellyel a választók elé tudott volna állni és amit kellő eltökéltséggel, kitartással és következetességgel képviselt volna. Más ezt úgy fogalmazza meg, hogy az ellenzéknek nem volt üzenete, de ez ugyanaz az állítás, mint az, hogy az ellenzéknek nem volt témája.

Az ellenzéknek azonban nem volt komolyan vehető és érthető alternatív ajánlata. Ennek megértéséhez annyit: az ellenzéki pártok ugyanabban a struktúrában mozognak, mint a kormánypárt. Ezt nevezzük politikai rendszernek. Amikor a kormánypártok elnyomó rendszert alkalmaznak politikájuk fenntartására, az természetesen kihat az ellenzékre is. Sosincs olyan tiszta helyzet, hogy egy kormánypárt elnyomó, az ellenzék pedig felszabadító - nem ilyen fekete fehér a világ. Sőt, nem is működne ilyen helyzetben semmilyen elnyomó rendszer. Csak akkor tud működni, hogyha az ellenzék soraiba is beépül, ott van az ellenzéki tagok között. Ha nincsen benne, ha nem tudja, mit csinál, akkor az egy örök veszély számára, amire nagyon nehéz minden pillanatban felkészülni.

Az ellenzék tevékenysége mellett ma simán lehet halkan lopni. Ha valamiért lenne értelme az ellenzék létezésének, az természetesen a kormány ellenőrzése és a nyilvánosság előtti kritikája. Hogyha az ellenzék a kormányt már annyiban sem ellenőrzi, hogy a nyilvánosság előtt felhívja a kellemetlen ügyekre a figyelmet, akkor fennáll a kérdés: mi az értelme az ellenzéknek, mi értelme van ma ennek az ellenzéknek.

Az viszont felkelti az elemző figyelmét, hogy az ellenzék semmilyen látható korrupciós ügyre sem a kampányban (sem a választások után máig) nem épített kampányt, ezeket az ügyeket vagy fel sem veszi, vagy nagyon hamar elengedi. Nem lennék itt sem rosszindulatú: az az ember nem szokta észrevenni a környezeti hatásokat, aki kizárólag magával van elfoglalva. Úgy vélem, hogy ezt a mai ellenzékre is vonatkoztatni lehet. A mai ellenzék csak magával van elfoglalva, mindenki az életét menti benne, nem tud figyelni az országra, nem tud figyelni a kormányzati tevékenységre. Kérdés az, hogy ebből az állapotából mikor jön ki az ellenzék? Kérdés az is, hogy ebből az állapotából ez az ellenzék ki tud-e jönni? Ha nem, akkor Magyarország fő problémáját, mármint a monolitikus, kritika és kontroll nélkül működő kormányzat velünk élését csak azt tudja megoldani, ha valami új politikai áramlat megjelenik a magyar politikában, kivívja az emberek bizalmát, és elsöpri a fennálló politikai szisztémát. Félreértés ne essék: konzervatívként én mindig a fennállónak drukkolok, hogy térjen észhez – az ismeretlen, ki tudja milyen minőségű újjal szemben. A politika alakulása azonban nem szurkolás, hanem alázat, tehetség és kemény munka kérdése. Ezt kívánom a mai magyar ellenzéknek.

Somogyi Zoltán, a Political Capital alapítója

(Kiemelt képünk illusztráció. Ellenzék nélküli parlamenti ülés 2019-ben. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)