A 168 Óra története

Kedves Olvasóink, Hölgyeim és Uraim!

Köszönjük, hogy velünk maradtak. Húsz év alatt kormányok jöttek, mentek, mi vagyunk, akik voltunk: polgári-értelmiségi hetilap.

Az önmeghatározás első tagja nem óvatos sasszé, ellenkezőleg: változatlanul nem kívánunk részt venni a hatalomközeli körtáncban. Sőt! Nincs az a hatalom, amely rábírna erre minket, és nincs olyan politikai erő, amelytől elfogadnánk, hogy kisajátítsa a polgári jelzőt. Azt a fogalmat, amelynek társadalmi értelemben csak kiterjesztő érvényessége lehet, és nem kizárólagossága. Hiába húzta magára a (nagyon) vegyes csapat egész pályás letámadásaihoz a polgári mezt, mi úgy gondoljuk: bárkinek jussa van hozzá, akit erre életvitele, gondolkodásmódja, stílusa predesztinál. Meg az úgynevezett karaktere, amelyet nem píárszakértők alakították át nagy hirtelen az éppen divatos politikai fazonra. Ezért mondjuk, hogy a 168 Óra polgári hetilap. Értelmiségi pedig azért, mert – hiteles felmérések szerint – elsősorban az értelmiség olvassa. Vagyis Önök, akikről húsz év után nemcsak sejtjük, hogy mire kíváncsiak, de akikről ma már azt is tudjuk, mit akarnak megtudni.

Világos számunkra: Önöket hasábjainkon nem elsősorban az érdekli, hogy mi történt. Hiszen napilapolvasóként, hírérzékeny rádióhallgatóként vagy tévénézőként jól ismerik a napi információkat, és tisztában vannak még az előzményekkel is. Aligha tévedünk tehát, ha azt feltételezzük: a 168 Óra a tájékozott emberek hetilapja.

Leveleikből mindig kiderül: Önöket az foglalkoztatja, hogy mi van az események hátterében. Milyen érdekek akarják eltakarni azokat az összefüggéseket, amelyek nagyon is ránk tartoznak? Milyen viták, alternatívák, alkuk, különalkuk, milyen tisztázatlan kérdések maradnak rejtve, és miért? Önöket az érdekli, mi várható: hogyan variálódhatnak a lehetséges perspektívák a politikai közeledésekben és távolodásokban; a gazdasági növekedésben és a pénzpiaci billegésben; a tudományos versenyfutásban; a kultúra nacionalizálásának hullámvasútján; abban a torzulásban, hogy a valódi eszmecserét lassan lekezdi helyettesíteni a fölfényesített tömegkommunikáció.

Tapasztalataink (és felmérések) szerint Önök szívesen olvasnak arról is, hogy tudunk-e mit kezdeni a szabadsággal, amely talán váratlanul jött, készületlenül ért bennünket, és kár lenne tagadni, hogy épp ezért vannak új kockázatok. Ilyen például bizonyos értelmiségi rétegek elszegényedése. Vagy ellenkezőleg: a hirtelen meggazdagodással együtt járó érzelmi keszonbetegség. Az emberi kapcsolatok elsivárosodása, a virtuális valóság káprázata, az önpusztító életviszonyok mögötti magánkatasztrófák, a munkanélküliség kietlensége, a karrierláz, a hajsza a sikerért, befolyásért, hatalomért, az öregek kataton elmagányosodása, a felnőttkor küszöbén fenyegető droghalál.

Persze érdekli Önöket a napos oldal is. Ahol nem csupán adócsalók és pitiáner szélhámosok sétálgatnak. Mert ott vannak azok is, akik úgy tettek szert pénzre és presztízsre, hogy meg is akartak dolgozni érte. Kérdés, hogy a tisztességes és tehetséges emberek becsvágya, szellemi és anyagi befektetése úgy kamatozik-e, hogy a privát siker egyben a közjót is szolgálja? Hogy ad-e kenyeret a rendszerváltás veszteseinek? Vagy legalább példát a vállalkozó kedvűeknek, akik azon tépelődnek: igaz-e, hogy a simli és a siker ikerfogalmak?

És mivel mindez érdekli az olvasót, mi minderről írunk, kérdezünk, vitázunk és – bocsánat a komolykodó zsurnalizmusért – állást foglalunk. Mert úgy vagyunk ezzel, mint Önök: nekünk is sok mindenről megvan a véleményünk, miközben nagyon is érdekel bennünket a mások véleménye. Magyarán a 168 Óra húsz éve: véleményújság. Ami a tényújságírás felmagasztalása idején lehet akár kínosan divatjamúlt is, de mi úgy gondoljuk: a csupasz tényeknél sokkal érdekfeszítőbb a köztük rejlő összefüggések feltárása. Ha pedig ennek elemzése, más tényekkel való egybevetése során szubjektív következtetésekre jutunk, akkor azzal értelemszerűen lehet vitázni. Lehet szelíd (vagy csak annak tetsző) kérdéseinkre arrogáns választ adni; élesre fent megjegyzéseinket visszautasítani; lehet velünk párbeszédet folytatni, diskurálni; véleményünket ellenvéleménnyel agyoncsapni vagy agyonhallgatni. Lehet egyenes, őszinte válaszokat adni, mellébeszélni, megsértődni; lehet egyetérteni, negligálni, intézményi előfizetéseket parancsszóra lemondatni. És lehet hozzánk ragaszkodni, otthagyni bennünket, vagy visszatérni.

Lapszerkesztőként az embernek olykor az benyomása: húsz év alatt itt már szinte minden és mindennek az ellenkezője megtörtént. Mintha valami végérvényesen elmúlt volna, aztán mégis kezdődne elölről. Néha az elvtársak bújnak elő a naftalinból menedzsernek öltözve, néha meg Anakróniából tér haza egy-egy vitézkötés. A politikai álarcosbálban még azt sem könnyű megmondani, hogy most jön-e valaki vagy megy, esetleg visszajön. Meg azt, hogy – a szó másik értelmében – csakugyan Valaki-e valaki ebben a közéletben, aki tegnap még senki volt, vagy valakinek maszkírozva is csak senki maradt. Mi megpróbáltuk kiismerni magunkat ebben a nagy kavarodásban, és húsz év alatt sok barátra tettünk szert. De persze – az ismert bonmot-t idézve – ellenségből is van már annyi, hogy ne kelljen szégyenkeznünk.

Igaz, egy liberális újság esetében ez természetes. Lapunk ugyanis nem a mindenkori hatalom által pásztorolt engedelmes nyájnak szól, nem is vakhitűeknek vagy politikai küldetéstudattól megittasult rögeszmerendszerváltóknak. A 168 Óra úgy liberális, hogy nyitott marad minden tolerálható szellemi áramlat előtt, amely akár balról, akár jobbról, de mindig középre húz, és sohasem szélre.

Ez eddig is így volt.
Ezután is így lesz.

Változtatunk viszont a 168 Óra terjedelmén és tipográfiáján. Ugyanakkor ügyelünk arra, hogy megőrizzük eredeti „személyiségjegyeinket”. Mert csak megújulni szeretnénk, és nem kifordulni önmagunkból.

Azt reméljük, hogy Önök jóindulattal figyelik törekvéseinket; bízunk abban, hogy észreveszik a változásokat, de azt is, amiben nem akarunk megváltozni. Egyszóval, izgatottan, némi aggódással, feszültséggel és mégis reménykedve várjuk az Önök első reflexióit. Rossz nyelvek szerint nem árt, ha most mi is úgy imádkozunk, mint az új feleség a hálószoba küszöbén: „Istenem, add, hogy legyen neki mind megszokottabb ez az ágy, és mégis hétről hétre újság.”

Kedves Olvasóink, Hölgyeim és Uraim: köszönjük, ha velünk tartanak.

Mester Ákos