Zöldtető alá hozták a Néprajzit

A nemzetközi zsűri a Ferencz István és Ferencz Marcel, valamint Détári György fémjelezte Napur architect Kft. által vezetett konzorcium tervét találta a legjobbnak. Hatalmas volt a verseny, olyan világhírű építészirodák is pályáztak, mint a Dominique Perrault Architecte vagy a Zaha Hadid Limited.

Összesen tizenhárom csapat versengett, és ami a legfontosabb, ez jeligés pályázat volt.

Olyan irodák is beszálltak, amelyek korábban már több múzeumot is terveztek. Nektek is volt már hasonló megbízásotok?

Nem volt. A Duna Aréna építészeti koncepcióját viszont mi készítettük, ott is hasonlóan óriási alapterület beépítése volt a feladat, ebben tehát van gyakorlatunk.

Miért döntöttetek úgy, hogy a Néprajzi Múzeum óriási épülettömbje jó részét a föld alá viszitek, és fölé egy hajlított tetőszerkezetet tesztek, amelyik ráadásul növényekkel lesz beültetve?

Tulajdonképpen ez egy építészeti döntés volt. A pályázat szabadságot hagyott minden tervezőcsapatnak, hiszen azt várták, hogy egy élményt adó, emlékezetes szimbólum jöjjön létre, tehát egy teremtő aktust várt a bírálóbizottság. Ezért sem vertikális, sem mélységi értelemben nem szabott határt a projekteknek. A mezőny két részre szakadt; a társaság egyik fele inkább a föld alá helyezte a hangsúlyt, a másik fölé, mint egy átívelő kapuzatot – talán mondhatom, amint azt 1812-ben a Városliget tervezője, Heinrich Nebbien megvalósította a rondóval –, egy valós kapuzati építményt hozott létre.

Az olvasó kedvéért pontosítom, tehát amint a Városligeti fasorból érkezve szembetaláljuk magunkat a rondóval, előtte az ’56-os emlékművel, ez valójában a Liget bejárata?

Pontosan. Ezért süllyed itt a talajszintre a hajlított tetőszerkezet, hogy ez a centrális látkép, a Liget súlypontja megmaradjon. Tulajdonképpen ez volt a városi lakosság találkozási helye. Amíg az Andrássy út−Hősök tere a szakrális tengely, addig a Városligeti fasor és a rondó a polgári tengely. Nyitott, zöld Hősök terének szoktam ezt a helyet magamban nevezni. Az ember, ha szellemtörténetileg végiggondolja, mit akart valójában annak idején Nebbien egy tájkerttel létrehozni itt a város peremén, én azt gondoltam, emellett török lándzsát és ezt a koncepciót erősítem. Tehát az urbánus beépítés helyett a tájba illeszkedő, land art jellegű találkozási helyet álmodtam meg.

Ahol viszont megmarad az ’56-os emlékmű, éppen a rondó előtt, középen, és így semmi sem takarja el.

Nem takarja ki. Műszaki megoldással létrehozott emlékezőhelyről beszélünk. Már csak az eltávolítása is több milliárd forintba került volna. Ez egy érzelmi helyzet is, és én úgy döntöttem, megpróbálok egy olyan házat létrehozni, amelyik jó kommunikációs viszonyt létesít az emlékművel, aminek az auráját megpróbáltam megtartani, viszont a találkozási térben rejlő melegséget, egy térfal által övezett meghitt, védett hangulatot akartam hozzá teremteni. Ezért emelkedik a két szárnyfal. Amint ezen a megnyitott földnyelven fölsétál az ember a jobb és bal oldalán vagy keleti és nyugati oldalán, az a szembenézést, a különböző csoportok egymással való kommunikációját segíti. Én idealista ember vagyok, arra gondoltam, hogy új dimenzióban ismerhetik meg egymást az emberek. Egy fontos gondolatot tennék még ehhez: nyilván utánaolvastam, hogy az öreg mester mit szeretett volna elérni, amikor a tájkertet megfogalmazta. A sétautakat és a pihenőpozíciókat a magas pontokra jelölte ki. Tudjuk, hogy a Liget-test egy mocsaras terület volt, és a magas pontokon, a homokdűnéken kellemesebb volt leülni, mert száraz a talaj, és onnan belátni a területet. Erre egy kortárs 21. századi válaszban az ember múzeum néven nem hozhat létre egy homokdombot, itt mesterséges módon kellett kialakítani azt a magas pontot, ami az eredeti alkotó szándéka is volt. Erre szüksége van a városnak, hogy egy rekreációs területen ilyen pontok legyenek. Az építésznek ezt tájépítészeti eszközökkel kell szolgálnia.

A műsorban korábban már beszélgettem az épülő Néprajzi Múzeumról Bardóczi Sándor tájépítésszel, akinek kétségei vannak az épület szerinte túlzott méretei miatt, és azt is mondta, a zöldtetőn a növényzet nem lesz hosszú életű, mert egy betonfelületen nem lehet olyan gyökérmélységet létrehozni, hogy a fák életben maradjanak. Mi erről a véleményed?

Hadd említsem meg itt Kemecsi Lajos igazgatót és helyettesét, Szarvas Zsuzsát, akikkel másfél évig készítettük elő a terveket. Ők pontosan megfogalmazták, milyen és mekkora terekre van szükség ahhoz, hogy a Néprajzi Múzeum nemzetközi rangú gyűjteménye végre bemutatható legyen.

Igen, a gyűjtemény legnagyobb része a volt Kúria épületében jórészt a pincékben volt, mert nem volt elég hely a kiállításoknak.

Pontosan így van. Tehát a méreteket a szakmai igények határozták meg. Különben a Műcsarnoknak 19 méter a magassága, a mi házunk 22 méter, tehát nem kis munkánk volt abban, hogy az eredetileg 24 méteres magasságból akár két métert is lefaragjunk. Ami a zöldtetőt illeti, valóban nagyon komoly műszaki felkészültséget kíván annak fenntartása. Így van ez a világ sok helyén, ahol ilyen parkosított tetőkkel találkozhatunk. Arra próbáltunk törekedni ebből a hajlásszögből adódóan is, hogy ne jöjjenek létre olyan meredek részek, amik a zöldtető kiszáradását okoznák. Ezt úgy lehet elérni, hogy a hatvan centiméter vastag föld – ezt hívjuk ültetőrétegnek – az esővíz és az öntözés következtében mindig nedves maradjon. A hirtelen záporok okozta eróziót pedig úgynevezett georácsokkal akadályozzuk meg. Ez azt jelenti, hogy ötméterenként keresztirányban helyezünk támasztékokat. A tető szélein pedig fák lesznek.

Kérdés, hogy ezek hogy maradnak életben a tetőn.

Az állandó öntözés mellett a megfelelő vastagságú termőföldet is biztosítjuk ezeken a helyeken. A födémben ugyanis szakaszonként találhatók üres terek. Ahol mondjuk a liftaknák, a vizesblokkok, a gépészeti berendezések futnak felfelé, amikor véget érnek, fölöttük a tetőszintig különböző méretű kazetták maradnak, amelyekbe tíz vagy akár negyven köbméter földet is belapátolhatunk. Ezeken a helyeken a fák biztosan megélnek. / R. P.