Pázmánd lelke

„Pázmánd az istenek kegyeltje egy dombok ölelte völgyben” – kezdte tréfásan a polgármester asszony. Közel van a főváros is, Székesfehérvár is, munkát bőven talál itt mindenki, aki dolgozni akar. Egy nagy lépés a Velencei-tó, de annál távolabb van, hogy a nyári zsivaj elérjen hozzájuk. A közeli Zsidó-hegy 12 millió éve talán sziget lehetett a Pannon-beltengerben, a hullámverés nyomait máig őrzik a sziklák; a Szőlőhegy lankái a környék legnagyobb szőlőtermő területei; itt bújik meg a romantikus Szerelemvölgy is, ahol az egykori jezsuita dézsmapince és a köré épített borárium hívogatja a látogatókat.

– Azt mondják, olyan ez a vidék, mintha az ember Toszkánában járna – mondja, bár ő maga sosem járt ott. Nevetve hozzáteszi: most amúgy sem volna aktuális. Van nekik elég bajuk a vírussal, de ez alól Pázmánd sem kivétel.

Elkerülhetetlen, hogy ezekben a nehéz napokban ezzel kezdjük a beszélgetést.

– Már egy hónapja hozzákezdtünk a felkészüléshez. Figyeltük a híreket, mit tesznek mások a világban. Jól tettük. Hirtelen vagy kétszázzal többen lettünk Pázmándon, sokan úgy döntöttek, idehozzák az idős szüleiket, mert itt gondoskodhatnak róluk, biztonságban lehetnek. Megszerveztük az idős emberek ellátását, ma már több mint százan kapnak ingyen teljes étkeztetést. Ötszáztíz hetven év feletti lakosunk van, a hatvan felettiekkel ez már nyolcszáznál is több. Megadtam a telefonszámokat, ahol bevásárlást lehet kérni, egy másikon a gyógyszereket elhozatni, van olyan vonalunk is, ahol csak beszélgetünk azokkal, akiket megvisel a bezártság.

– Sok településen megszüntették a szociális gondozást, mert félnek a betegségtől maguk a gondozók. Pázmándon jobb a helyzet?

– A bajban derül ki, kire lehet támaszkodni. Mi már hetekkel ezelőtt megkérdeztük a polgárvédelmi szervezet tagjaitól, kire számíthatunk közülük, ha úgy alakul. Jogom lett volna bárkit szolgálatra kötelezni, de úgy gondoltam, beszéljük meg inkább. Harmincegy tagja van a szervezetnek, több mint ötvenen jelentkeztek a végén. Orvosokat, ápolókat, szociális munkásokat sikerült megnyernünk. Volt már az ilyesmiben gyakorlatunk: 2013-ban például, amikor a hóviharban százak ragadtak az autópályán; 2010-ben mentünk Devecserbe; ott voltunk a gátakon, amikor árvíz volt.

A település honlapján idős asszonyok kirándulásán készült csoportkép, mindenki önfeledten mosolyog, integet. Alatta egy pincében népes társaság borozgat.

– Miből élnek a pázmándiak? – kérdem. – A borból?

– A legnagyobb foglalkoztató az önkormányzat, de négyszáz bejelentett vállalkozás is működik a településen. Ez a mi kis Szilícium-völgyünk. A többség infokommunikációs vállalkozás, fiatalok a tulajdonosaik. A községben egyelőre az idősebbek vannak többen, de kedvezően alakul a korfa. A három-négy gyerek sem ritka, az óvoda dugig van kicsikkel. A bölcsőde fejlesztés alatt, készülnek az utánpótlásra is. Az iskolában százhatvanan tanulnak.

Fordítottunk a beszélgetésen. Azt már korábban is tudtam róla, hogy jogász, polgármester, polgárőr, egyetemen tanít… Valaki azt mondta róla, megszállottan gyűjti a diplomákat. Mi ez? – próbáltam megtudni. – Valami függőség vagy pusztán tudásvágy?

– Annak idején a férjemmel elvégeztük a Rendőrtiszti Főiskolát, majd a Budapesti Gazdasági Egyetemet, de ez nem volt elég, úgy éreztem, nagyon sok minden van még a világban, amit meg kellene ismernem. Így történt, hogy amikor valamit megtanultam, újabb képzés után néztem.

– A családja mit szól ehhez?

– A férjem mindig megkérdezi: ugye ez már az utolsó lesz? De erre csak annyit felelek, az utolsó előtti. Tényleg, lehet, hogy nálam ez valami olyasmi, mint másoknál a szenvedélybetegség.

– Most mit tanul?

– Gyerekkoromban orvos szerettem volna lenni, de elbizonytalanodtam, másfelé kanyarodtam. Amikor elmeséltem az idős doktor bácsimnak, ő csak csóválta a fejét, mondván, szerinte én orvosnak való vagyok. Most a SOTE-ra járok, mentálhigiénét tanulok. Abban hiszek, ha sikerül valakinek megmutatni önmagát, az sokkal nyitottabb lesz a világ felé, jobbnak látja majd az embertársait is. Nem fog sodródni az életben. Ilyen szempontból tudatlanok vagyunk, mindannyian ki vagyunk téve annak, hogy így vagy úgy, de manipulálhatnak minket.

– Nem aprózza szét magát ennyi mindennel?

– Gondolkoztam már ezen. A nyáron, egy kötelező bentlakásos mentálhigiénés táborban mindezzel magam is szembesültem. Ki kellett raknom annyi széket, ahány szerepben helyt kell állnom. Az első szék annak szólt, hogy anya vagyok, a második a feleségé, a harmadik a párterapeuta széke volt, aztán következett a többi: a mentálhigiénés, az anyakönyvvezető, az esküvőszervező, a polgármester, a polgárőr székeivel. De aztán elkezdtem kivenni a sorból azokat, amiket majd lerakok magamról.

– Meddig jutott?

– Semeddig. Néhány nappal később, odahaza, kiderült, egyiktől sem tudok megszabadulni. Azt mondtam, jó, nem leszek anyakönyvvezető, mire kiderült, az anyakönyvvezetőnk máshol talált magának munkát. Úgy látszik, a Jóisten mindent visszapakol rám.

– Most esket, jogászként akár a válópereket is vállalhatná.

– Inkább békítgetek. Látja, az előbb a párterápiát nem is említettem! Sokan fordulnak hozzám jogi jellegű vagy magánéleti gondjaikkal, senkit sem küldök el. Nem kérek semmit cserébe, legfeljebb egy imát. Ebből a vatikáni valutából bőven van már a számlámon. Ez a mostani helyzet millió példával szolgál: síró, magányos, félelemben élő embereket kell naponta vigasztalnom.

Attól tartottam, a magánéletéről keveset mond majd, de tévedtem. Egész élete a nyitottságról szól.

– Amikor harmadik gimnazista voltam, egyszer arról kellett beszélnünk, ki mi szeretne lenne. Én annyit mondtam: családanya. Kinevettek, de így lett. Annak ellenére, hogy sok mindent csinálok, van egy 17 éves lányom, Nóri, egy tizenöt éves fiam Geri, és a legkisebb srác, a tizenkét éves Robi. Szigorú anya vagyok, de mindent megteszek azért, hogy lelkileg semmiben ne legyen hiányuk, pedig érzem, sokszor nem tudok mellettük lenni, amikor szükségük volna rám. Az újévi fogadalmaim közt most nyomatékosan szerepelt, hogy ezen változtatok. Erre beütött a járvány, és lám, lett időm rájuk is.

– A gyerekei is átvették ezt a nyitottságot?

– Nagyon tudják, mit akarnak az életben, de azt megmondták, soha nem lesznek olyan Teréz anyák, mint amilyen én vagyok. Persze ebben nem hiszek, mert felnőttkorában mindenki olyanná válik, amilyen példát a családból hoz magával. Minden gyerekkel azt az utat választottuk, ha felfedezzük bennük az érdeklődést valami iránt, megmutatjuk, mit takar az a valóságban. Nagyon vegyes a családunk, legalább annyi „vonó” van bennünk, mint zsidó vér a székely gyökerek mellett. A gyerekeink katolikus iskolába járnak, de érdeklik őket a vallások. Úgy gondoltuk, meg kell adni nekik a döntés jogát, hogy vallásosak lesznek-e, vagy ateisták.

Sajátos nevelési módszerük van. Meséli, a gyerekek jártak református és katolikus táborban, elmentek zsinagógába, beszéltek nekik a vészkorszakról, a zsidó vallásról, van otthon tóratekercsük is. Geri 15 évesen elcsodálkozott, amikor a régi fotókon meglátta a zsidó felmenőiket, s ez nagyon megragadta. Bankár akar lenni, évek óta gyerekeknek szóló tőzsdejátékokat játszik. Mind a két fiút elküldték olyan foglalkozásokra is, ahol megismerhetik a műszaki pályákat. Voltak velük a kutatók éjszakáján is, Robi, a kicsi, vért is vett. Most az orvosi pálya felé hajlik. És még valami nagyon fontos nekik: a sport. Nóra lovagol, a fiúk vívnak, dzsúdóznak, az egész család biciklizik.

Beszélgetés közben megcsörren a háttérben egy telefon. Kis türelmet kér, hallom valakivel beszél, intézkedik.

– Ezek szerint most is bent van?

– Már három hete a hivatal minden munkatársa otthonról dolgozik, csak a polgári védelem tagjai vannak a hivatalban, és az ügyeletesek. Akadnak ügyek, amiért hosszabb-rövidebb időre be kell jönnöm. Amennyire lehet, megállt itt is az élet, de teljesen soha nem lehet megállítani.

– Most mi foglalkoztatja?

– Sokat dolgoztunk azért, hogy Pázmándon ne alakuljon ki szegregátum, és szerencsére nincs is. Tizenhat évem ment rá erre, de büszke vagyok arra, hogy itt nem laknak olyan, önhibájukon kívül nehéz helyzetben lévő családok, akiknek ne tudtunk volna segíteni. A szociális hálónk működik, igaz, pénzbeli támogatást nem adunk senkinek, de minden másban számíthatnak ránk az itteniek.

Tanít a Pázmányon, áprilisban a hallgatóival gyakorlatra készült Ercsibe. Tanult romanológiát, el akarta vinni őket a Savanyúrétre, a cigánytelepre, hogy a maguk szemével tapasztalják meg, hogyan élnek a társadalom perifériáján. A gyakorlat elmarad, pedig nagyon fontos volna, mert amikor megmutatta az ott készült fotóit, elszörnyedtek.

– Nagyon szeretem az ercsi romákat, és tisztelem őket kitartásukért. Dolgoznak, dolgoztak egészen a járványig. De most sokan nem is tudják, milyen nagy ott a baj. Az egyik szombaton elmentem segíteni nekik…

Pillanatnyi hallgatás után folytatja:

– Hallotta a telefont? Az előbb tudtam meg, hogy bezárt az egyik közeli településen az a patika, ahonnan a gyógyszereket hozzuk az időseknek. Mind a három patikus vírusos lett. Rossz érzésem támadt. Érzem a vihar előszelét. / Somfai Péter