Paródiaparádé

Karinthy méltatta a „kergék” képkiállítását emígy: „ülő férfi szándékosan elrajzolt fülekkel”. Az irodalmi paródiák mesterének szelleme lebeg a vásznon: környezetté, jellemmé, cselekvéssé, muzsikává forgatva az eredeti recepteket.

Art – árt? Lehetséges lenne, hogy a művészet káros?, kérdezzük hát mi is játékosan. A megrajzolt thriller és a beleoltott klasszikus művészettörténet szemtelen kevercséből sosem látott szintézis bontakozik. A háromszeműek, a sokfülűek, az előre-hátra álló orrúak mind többszöröződnek, mintha nem lenne elég egyetlen, a maga nemében unikális forma. Vonzó, persze, Botticelli Vénusza, Manet Olympiája, Magritte pipája, a gyönyörű nők három mellel, a világ leghíresebb múzeumainak elérhetetlen kincse.

A festett világ mozgó képei minden akadályt legyőznek, még a gravitációt is. Dinamikának, jellemnek, figurának határt csak a fantázia szab. A naturalizmus megfojtva! A mimézis eltörölve! A reggeli a szabadban plain airjét penetrálja a bűnfilmek odőrje. Hitchcock és Velazquez kéz a kézben drámáz. A kultúra drága árucikk lett, kiütve a drogot és a prostitúciót. Ma a műtárgy a sláger. Antropomorf gépek, autók, repülők, szörnyetegek, álmok és rémálmok, bűnfilmek paródiái, háromdimenziós performance-ok, kétfejű mackók, hihetetlen autós üldözés, csorduló vér és csordogáló kávé, óra, mutatók nélkül (hogy Dalíból idézve vagy Bergmantól, ki tudja). Minden olyan, mint eredetiben, csak még olyanabb, átírva, átfestve, átdramatizálva, átszerkesztve, átépítve. Egyetlen nagy komplex szintézissé, látomássá, amelyben a vonat Honegger Lokomotív-szimfóniájára zakatol. Dada és szürrealizmus cvikipuszizik a vásznon.

Szép kis világ ez! És nagyon érdekes.

(A Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs filmet írta, rendezte a festő-grafikus-szobrász-multimédiás Milorad Krstic.) / Bölcs István