Megalázottan

Nagyon érti a gyermekek és az ifjúság lelkét Schwechtje Mihály. Filmen és színházban egyaránt vissza-visszatér hozzájuk. Az ő – talán már nem is olyan ártatlan – tekintetükön keresztül vizslatja a felnőttek világát is. Családtörténetekben fókuszál a társadalom betegségeire. A mikroközösségből kiindulva hathatósan rávilágít, hogyan torzult el fenemód a nagy egész. Ráirányítja a figyelmünket olyan helyekre, amelyekre magunktól nemigen néznénk, vagy ha mégis, nem látnánk eléggé. Sok olyan szituációt talál, ahol színleg minden rendben, nincs ott semmi látnivaló. De ő meglátja azt az először parányinak tűnő porszemet is, ami a gépezetbe kerülve zavart okoz. Amitől váratlanul, de talán azért előre kódolhatóan, kiborul a bili, és aztán ezt a trutyival teli edényt oda lehet dugni az orrunk alá, hogy na lássátok, sőt, akár érezzétek, hogy itt bűzlik temérdek minden. Csak el akarták titkolni előletek, meg ti is farkasvakságban szenvedtetek. De ebből elég volt, vegyétek már észre, ami közelebbről vagy távolabbról, ha akarjátok, ha nem, titeket is érint, hiába igyekeztek mélyen homokba dugni a fejeteket.

Schwechtje – aki eredetileg filmrendező – már a két évvel ezelőtti Aki bújt, aki nem című kisfilmjével is belecsapott a lecsóba. A nálunk zajló gyerekkereskedelemről regélt döbbenetes képek, emlékezetbe örökre bevésődő arcok segítségével. És képes volt elhitetni: attól, hogy nem beszélünk erről, ez bizony egyáltalán nem fantazmagória. Szó sincs arról, hogy a képzelet szüleménye, vagy egyedi eset. Jóval többet tud erről a keserves témáról, mint amennyi a kisfilmjébe belefért.

Megírta hát sokkal bővebben, darab formájában, és először kipróbálva magát színházban, nevezetesen a Jurányi Házban, meg is rendezte. Döbbenetes, a realitás abszurditását jól kihasználó, gyakran karikaturisztikusan elrajzolt produkció kerekedett belőle, amelyben a rögvaló keveredik a fikcióval. Egy Németországból az édesanyja halála miatt hazatérő orvost látunk benne, akinek az örökségéhez hozzátartozik a háziorvosi praxis is, amelyet az anya – végrendelete szerint – szeretne, ha a fia átvenne tőle. A középkorú férfi a jómódból behatol a lidérces mélyszegénységbe. Rájön, hogy eltünedeznek innen a gyerekek. Fondorlatos játékossággal elcsábítják, vagy éppen a szüleik készpénzért, esetleg annak reményében, hogy külföldön jobb sorsuk lesz, eladják őket. A cigánysort és a falu többi részét csaknem demarkációs vonal választja el.

Schwechtje a színházban istenkísértésként két, kiskamaszkorban lévő gyerekszereplőt is felléptet. Cigány srácként Kadét Bertalan a kiszolgáltatottság, az elmagányosodás megtestesülése. Olyan, mint egy élő seb, fáj az egész lelke, és kezd ráébredni arra a vircsaftra, amely a polgármester és a rendőrség készséges, érdekek által vezérelt szemhunyásával zajlik körülötte. Azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, és az orvos elűzése után, többek megfélemlítése, lekenyerezése árán, ez végül sikerül is nekik.

És ezzel tulajdonképpen eljutottunk a Gina című darabhoz. Abban is látszólag minden a legnagyobb rendben, aztán történik valami, amitől családok és az egész kisváros felbolydult méhkassá változik, majd korrupcióval, összeköttetésekkel, hatalmi befolyással elsikálják a napfényre került disznóságokat. Hogy aztán a megszokott álmosító unalmában, de lelkileg tönkretett emberek „hulláin” keresztül, némi üzemzavar után folytatódjon az, ami addig volt.

A hosszú színpadon Izsák Lili díszlete három részre osztja a teret, de ezek egyáltalán nem különülnek el egymástól, teljesen átjárhatók. Érzékeltetik, hogy ez egy kisváros, itt bárki belát bárhová, akár a magánélet hányattatásai is gyors iramban kitudódnak. Bal oldalt rendőrségi iroda, középen viszonylag jól eleresztett család nappalija, jobb oldalt a család kamasz fiának hálószobája.

Martin Márta nyomozónőként jelenik meg az előadás elején. Velünk szemben állva kezdi mesélni a történetet. Narrátor, de aktív szereplő is, némiképp ő képviseli a józan ész szavát, hogy végül őt szintén bedarálja a gépezet, ugyancsak megalkudjon, és ezt ő is megideologizálja.

Saját céggel rendelkező apa, tanár anya és kamasz fiúk érkezik. Tesznek-vesznek, esznek, dumálnak – elvannak, élik a mindennapi életüket. Az anya szerepében Török-Illyés Orsolya, akit leginkább Hajdu Szabolcs filmjeiből, előadásaiból ismerhetünk, nyugodtan nagydoktorit szerezhetne már az olyan színpadi létezésből, ami nem is tűnik játéknak, hanem annyira természetes, mintha csakúgy otthon „ellenne”. Nincs parányit sem megemelt hang, nincs kicsit sem eltúlzott gesztus, egy ember él előttünk. Érezhetően most is valami hasonló a cél, száműzni minden fölösleges teatralitást, és ez persze a Radnóti színészeinek is nagyon megy. László Zsolt apaként izmos, ruganyos léptű, önbizalommal teli, sikeres férfinak látszik. Hamar kiderül azonban, hogy a felesége jó ideje nem akar szeretkezni vele, a vállalkozásával pedig komoly baj van. A fiuk Nagy Márk megformálásában menő, középiskolás srácnak néz ki, akinek a helyi vízilabdacsapatban is sikerei vannak. Valószínűleg buknak rá a csajok, és ez feltehetően kölcsönös. Szóval az értelmiségi Boross család összességében konszolidáltnak mondható, kis stiklijei adódnak, de hát mint oly sokan ezen a tájon, csupán így tudnak boldogulni.

És aztán egyszerre csak beüt a ménkű. Az éjszaka közepén beállít hozzájuk a nyomozónő, elmondja, hogy becsukták a fiukat a vízilabdacsapat többi tagjával együtt. A gyanú szerint a Gina nevű tudatmódosítóval elkábítottak egy lányt, akinek meztelen önkívületi állapotáról fotók készültek, amelyek felkerültek az internetre, és ki tudja, még mi történt. Éppen ezt vizsgálják. Ettől a vizsgálattól áll fejre mindaz, ami eddig mintha a talpán lett volna. Oda a látszólagos családi béke és a kisváros nyugalma. Török-Illyés és László remekül eljátsszák az egymás közötti gyilkos tekintetváltásokat, drámai csendeket és kifakadásokat. Őszintétlenségük is nyilvánvalóvá válik, és bár pattognak, idegeskednek, alapvetően cselekvésképtelenek. Kétségbeesésükben segítségül hívják az apa barátját, a frissen felépült városi sportközpont igazgatóját. A fontos, hatalom közeli embert, akinek amúgy is érdeke, hogy elsikálja a junior vízilabdacsapat ügyét, hiszen meccsük lenne a megnyitón.

Schneider Zoltán magában hót biztos, önelégült fickót alakít, aki azért megérzi, hogy az ő lába alól is ki lehet húzni a talajt. A fölényes mosoly riadt arckifejezésre vált, a lomhán nyugodt mozdulatok kapkodóan idegesre fordulnak. Oda a joviális megjelenés, jöhet a megfélemlítően fenyegető tekintet, az erőteljesen felemelt hang, a korrupció, a félelemkeltés az igazságot kereső rendőrnővel szemben. Végigmérik egymást, a nyomozó egy ideig állja a sarat, eltökélten végzi a munkáját, de aztán nem akarja elveszíteni az állását… A meggyalázott lány – Hajdu Lujza megformálásában –, akinek pucér képein rengetegen csámcsognak, és akit otrombán lekurváznak, kérdőre vonja a feltehetően főkolompos Boross fiút. Követeli tőle, adja vissza a becsületét, valljon színt, hogy nem ő a cafka, hanem elbódítottan megbecstelenítették. Nem elégszik meg a bocsánatkéréssel. Azt akarja, hogy ne féltse a nyomorult kis vízilabda-karrierjét, mondja el nyilvánosan az igazat. A srác meredten ácsorog, riadtan nemet int a fejével, az amúgy talpraesett lány pedig totális kétségbeeséssel magába zuhan. Ott marad kiszolgáltatottan, becsületét veszítve. Moldvai Kiss Andrea, az édesanyja, értetlenkedő rémülettel igyekszik a támasza lenni.

Schwechtje Remélem legközelebb sikerül meghalnod című filmje, amely tavaly méltán kapta meg a filmkritikusoktól a legjobb forgatókönyv és a legjobb első film díját, kísértetiesen hasonlóan zárul. Abban az ugyancsak az interneten közszemlére tett meztelen fotói miatt megalázott kamasz lány fölvágja az ereit. Befejezésként eszméletlenül fekszik a kórházi ágyon. Hozzá legalább berohan egy osztálytársa, aki bele van pistulva, akit csaknem levegőnek nézett, és az öntudatlan lánynak megfogja a kezét.

Az író-rendező arról beszél, hogy szinte bárhol „megkaparjuk” a társadalmat, mikro- és makroszinten egyaránt, a felszín alatt elképesztő bajokat, elfojtásokat, kárörvendő gyűlöletet találunk. A kiszolgáltatott sokszor az marad, a gerinctelen, a hazug pedig nem feltétlenül a neki dukáló büntetését nyeri el, hanem a jutalmát: ő marad felszínen.

Schwechtje, mint a rendőrnő, konokul keresi az igazságot. Remélem, neki nem kell majd megalkudnia. / Bóta Gábor