Kiszáradt folyamágy – II.

Első este a hajléktalanoknál

Most vittünk Komlós Marci barátommal – aki rendes volt, és bevett az ételt hordó csapatba – a Pozsonyi úton lévő, roppant előkelő „Három Tarka Macska” pékségből ötzsáknyi pékárut a város szívén át a Dankó utcába.

Az ügyeletes szerint a Tarka Macska küldeményei pillanatok alatt elfogynak, mert frissek, s már a látványuk is megdobogtatja a hajléktalanok szívét. Marci a Heti Betevő programban naponta vesz részt, estére kelve hóna alá veszi a pékárut, amit biciklin szállít a Dankóba. Ám ma este szert tett önkéntes karanténban élő édesapja slusszkulcsára, s ezért egy fekete autóval hajtottunk a város szívén át a szállóhoz. A Dankó utca sarkához közel három kék fényt villogtató rendőrautó zárt háromszöget alkotva körülvett valamit. A rendőrök az utcán heverő felismerhetetlen csomagot figyelték, Marci már hangosan sorolta, hogy mit mond majd, ha igazoltatják. Ám a rendőrök ránk sem bagóztak. Mivel a hét elején tanúja voltam annak, hogy egy nejlonzacskóba csomagolt holttestet hasonlóképpen őriztek, rossz érzéseim támadtak, amiket meg is kellett osztanom Marcival.

Az amúgy minden évszakban 24 órás életet élő Dankó utca – ahol késő este a nem roma és roma yuppie-k gyorsulási futamokat is rendeznek, nappal pedig ordíttatják a talpalávalót, brummogtatják a lóerőt, s fitogtatják a tetkót –, ez a városszerte hírhedt utca és a Mátyás tér kongott az ürességtől, s a tény, hogy egyetlen lelket sem láttunk sehol, arra vallott, hogy a félelem megülte ennek az amúgy egyáltalán nem félős, inkább macsós társaságnak a lelkét. Az Oltalom intézményeinek – a szállónak és az úgynevezett „Fűtött utcának” – a zsúfoltsága pedig arra vall, hogy ebben a válsághelyzetben a szokásosnál is nagyobb szükség van az Oltalom (Karitatív) Egyesületre és a hozzá hasonló civilszervezetekre, meg azokra az adományokra is, amelyeket a Három Tarka Macskához hasonló kifőzdék, pékségek, éttermek, büfék küldenek, hogy legyen elegendő friss kenyér napi betevőnek.

második este a hajléktalanoknál

Délután a Lipótvárosban bérelt lakásomban a Szelényi–Mihályi szerzőpár könyvéről írandó recenziómon dolgoztam, amikor Marci rám csörgött. Halkan, finoman, némi reménykedéssel a hangjában kérdezte, hogy lenne-e kedvem a Napi Betevő-fuvarral ismét néhány zsáknyi péksüteményt Zuglóból a Dankó utcába szállítani.

Hozzátette azért, hogy egyáltalán nem vagyok pótolhatatlan, pláne nem nélkülözhetetlen, ha nem érnék rá, akkor ő taxit rendel, és annyi! Kár erről tovább beszélni. Értettem a szóból, maszkot tettem a zsebembe, és beültem Marci biciklije és a pótkerék mellé, egy Ford Galaxy roncsba. A Lipóti Pékségben egy fiatal lány és a boltvezető asszony gondosan csomagolt péksüteményeket adott. Kihalt utcákon át, ahol csak hajléktalanokat láttam padokon üldögélni és a napsütést élvezni, hajtottam a Dankóba, ahol a lakók már éppen az ágykiosztásra vártak csendben, sorba rendeződve. Egyikük azt kérdezte tőlem, amíg a többiek örvendeztek és hálálkodtak, és kedvességeket mondtak a pékáru láttán, hogy az a sok tudós, akiket csakis azért tartunk, hogy az ellenszert végre kitalálják, miért nem tudott már végre valami szérummal „domborítni”? Minden jobb lenne, s nem kéne az ismeretlentől félni. A többiek csak bólogattak, fiatal, ám idősnek látszó, rongyos ruházatú, borostás férfiak voltak, akik nem féltek sem egymástól, sem a ragálytól, csak azt várták, kapnak-e éjszakára ágyat és a pékektől betevőt. / Demszky Gábor