Húsz év után

1997. július 1-jén óriási ünnepségek közepette Hongkong visszatért Kínához, pontosabban a Kínai Népköztársaság úgynevezett különleges közigazgatású régiója lett. Az aktust hosszú-hosszú tárgyalási és előkészítési folyamat előzte meg. A várost, amely egy nagyobb és rengeteg apró szigetből, továbbá valamennyi szárazföldi területből állt, még az első ópiumháború (1839–1842) következtében vették fennhatóságuk alá a britek. Akkor tiltották ki őket Kanton városából, s egyben engedélyezték nekik, hogy megvessék a lábukat a lényegében lakatlan, terméketlen, nem túl fényes jövőt ígérő szigeten, amelyet Xiangkangnak, kantoni nyelven Hongkongnak hívtak. A kilátástalanság egyfelől nem bizonyult igaznak, hiszen virágzó üzleti központ alakult itt ki, másfelől azonban mégiscsak az egyik oka lett a britek 20. század végi kényszerű visszavonulásának. A város életképessége mindenképpen igényelt szárazföldi területeket a víz és az élelem szükségessége, a lakosság növekedése, később a komplex infrastruktúra fejlesztése miatt, s ezt az igényt idővel már csak a kínai államtól való területbérlés formájában tudták kielégíteni. A visszaadásról szóló tárgyalások éppen az után kezdődtek el, amikor a pekingi kormányzat jelezte, a hamarosan lejáró bérleti szerződéseket nem kívánja megújítani.

Apró magyar vonatkozású eleme az eseményeknek, hogy a brit és a kínai tárgyaló delegációk az egykori osztrák–magyar, majd magyar nagykövetség épületében tárgyalták végig, majd írták alá az egyezményt. Azt az egyezményt, amely sok tekintetben ma is meghatározza a hongkongi életet, s amely bizonyos szempontból a viták kereszttüzébe került a mostani évfordulón. A bevett formula szerint akkor Kína meghonosította az „egy ország, két rendszer” elvét. Azóta is és most is időnként „nemzetköziesedő” viták zajlanak akörül, hogy ez a bizonyos másik rendszer pontosan miben is merülne ki és milyen irányban kellene fejlődnie.

A szituáció nem olyan nagyon egyszerű. Nem arról van ugyanis szó, hogy Hongkongban lett volna egy viruló demokrácia, s ezt kellett volna megőrizni a kommunista Kína hatalmas, tekintélyelvű testén belül. Éppen hogy a brit uralom legutolsó éveiig semmiféle demokrácia nem volt, az első intézményes kezdeményezések már azután történtek, hogy ismertté vált a közelgő vég. A különbséget persze így is jelentőssé tette az „anyaországhoz” képest az a sajátos demokratikus intézményi kezdeményezés, amely akkor jött létre, s ma is működik. A létező és megmaradó különbségek között van a brit jogrend sajátos keretek közötti használata. Az igazi különbséget azonban akkor is már a liberális gazdasági intézményrendszer jelentette, amely valójában Hongkong lelke volt, s az is maradt.

Maga a brit uralom erősen tagolta az érdekek és az értékek szempontjából a hongkongi társadalmat. Politikai értelemben a kommunista anyaországgal szembeni menedékhelyként is működött a város, az életnek ez az eleme sokkal látványosabb volt a tényleges jelentőségénél. Bár az elitben kétségtelenül létezett s ma is létezik egy komolyabb erőcsoport, amely iskolázottságánál, a britek sztenderdjeihez és intézményeihez való kapcsolódása folytán egy nyugati értelemben vett liberális politikai kultúrát képvisel, az messze nem állítható, hogy ez akár a nép, akár az elit hangja lenne. Ugyanakkor kétségtelenül nagy erő, ráadásul olyan erő, amelyhez hasonló Kínában egyáltalán nincs.

A kínai közvélemény a britekben sosem a demokrácia vagy a civilizáció letéteményesét látta, hanem a gyarmattartót, a „megaláztatás évszázadának” egyik legfontosabb, a „megalázást” foganatosító szereplőjét. Ennek megfelelően az átlag kínai szerint a briteknek Kínával s így Hongkonggal kapcsolatban is egyetlen feladatuk van, hogy szégyelljék magukat. Ez az a pszichológiai közeg, amelybe minden brit kommentár és nyilatkozat megérkezik. Eközben a brit közvélemény és nyomában a diplomácia az idők során nagyon sok mindenben megváltozott, alkalmazkodott a világhoz, de azért a „gyarmati gőg” vagy a „civilizációs gőg” bűnébe hajlamos beleesni. A kínai kommentárok és nyilatkozatok pedig ebbe a pszichológiai közegbe futnak be. Ez azonban csak a színházi része a sztorinak.

Ami valójában történik Hongkongban, az egy kettős folyamat. A politikai szisztéma nem liberalizálódik, ugyanakkor nem is mozdul el a kommunista minták felé. A nem túl mély változások szervesek – ami persze kínai minta –, intenzíven elemzik a rendszer működését, s próbálják mindig hatékonyabbá tenni. Viszont mintha Kínában sem hasznosítanának ebből a folyamatból semmit, vagyis az egész a jelek szerint önmagáért történik. Hongkongban nem működik a kommunista párt, vagyis amit Peking el akar érni, azt a „másik rendszeren” keresztül kell elérnie, s nem kétséges, hogy el is éri.

A másik folyamat a gazdaság. A kínai fennhatóság alatt teljesedett ki igazán az, amit még a britek alatt találtak ki: Hongkong a Kínai Népköztársaság offshore közvetítő ügynökségévé vált. Ehhez meg kellett őrizni az eredeti polgári jogi rendszert, meg kellett nyitni a közvetítő csatornákat, fenn kellett tartani és tovább kellett fejleszteni a piaci intézményeket. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy olcsón és gyorsan alapítható, tulajdonosi anonimitást biztosító vállalatok számláin lehet elhelyezni az ottani bankokban az adózás elől elrejtett számlákat. Itt valódi, üzleti tevékenységekre kész vállalatokat lehet gyorsan létrehozni, mert olyan piaci ismeretek és üzleti szolgáltatások férhetők hozzá a városban, amely nagyon jelentősen képes leegyszerűsíteni a kínai piacra lépést a kívülről jövőknek, s ugyanezt szolgáltatja a belülről kifelé igyekvőknek. Peking ezt a folyamatot minden eszközzel erősíti.

Mi látszik húsz év után? A kínai vezetés szemmel láthatóan nem akarja uniform kínai várossá tenni Hongkongot, az van nekik bőven. Azt minden eszközzel próbálják megakadályozni, hogy a kínai munkavállalók rázúduljanak a városra. De a turistákat rázúdították, amíg ezt a helyiek igényelték, s elkezdték korlátozni őket, amikor már nem. Ki is derült ebben a folyamatban, hogy létezik egy hongkongi öntudat, amely bármennyire vonzódik is az anyaországiak rengeteg sok pénzéhez, bizonyos civilizációs fensőbbséggel tekint az onnan érkezőkre.

Ugyanakkor azt is szeretné a kínai vezetés, ha ez mégiscsak egy kínai város lenne. Nem a kulturális identitása tekintetében, mert úgy az. Szervezetileg is szeretnék a Kínai Népköztársaság szerves részének tudni, még ha sajátos részének is. Ebből a szempontból a legfőbb eszközüknek az időt és a gazdagodást tekintik. Be akarták vezetni például a városban is a hírhedt kínai, hazaárulásról, lázadásról, szeparatizmusról satöbbiről szóló törvényt, de a széles körű tiltakozás miatt ezt félretették. A hongkongi képviselők ott ülnek a központi testületekben, szervekben, érthetően csak az államiakban, és fontos állandó feladatuk a törvényhozás adaptációjának tervezése, rendezése, követése.

Ami biztos, hogy a hongkongi prosperitást nem fogják szándékosan veszélyeztetni. Ebben a tárgyban csak az a célja a kommunista pártnak, hogy a gazdagságnak ezt a mintáját megpróbálja otthon is alkalmazni. n