Félpuha Brexit

2017. június 9., 16:31

Szerző:

Volt egyszer egy népszavazás arról, hogy Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság tartozzon-e a jövőben is az Európai Unióhoz, avagy próbálkozzon inkább egyedül, ahogy azt egyébként története nagy részében tette. A legnagyobb és legbefolyásosabb pártok arra szólították fel a brit embereket, hogy a maradást támogassák voksaikkal. Mindegyik alakulatban voltak rebellisek, akik változó hangerővel, de mérsékeltnek tűnő befolyással a szakítást támogatták, amely mögött igazán csak az amúgy törpének ható kis szélsőséges UKIP állt. Ehhez képest a brit emberek, pontosabban közülük a szavazók 51 százaléka a távozást, 49 százaléka pedig a maradást támogatta.

A fordulat után a maradást támogató miniszterelnök visszaadta a saját pártjának a megbízatását, s társai helyére az egyébként szintén a maradást támogató addigi belügyminisztert jelölték. A kormány új feje ezután meghirdette a kemény, radikális távozás programját. Mivel divat lett a különös fordulat, az eredetileg a maradást támogató miniszterelnök kemény távozást kitűző elképzelésének meghirdetése után rég nem tapasztalt népszerűséget halmozott fel abban a közvéleményben, melynek egyébként a fele szintén a maradásra voksolt. Látva az elsöprő fölényt, a kormányfő rendkívüli választásokat kezdeményezett, gondolván, hogy az erős Brexithez így erős felhatalmazást szerez. Hát nem szerzett, addigi többségét is elveszítette.

Könnyű lenne most azt mondani, hogy Nagy-Britanniától sem irigylem a saját népét, hogy a politikai elitjéről ne is beszéljünk. De sajnos – s ez itthonra is igaz – a pökhendi hozzáállás a probléma megértésében sem segít, a megoldásról való gondolkodásig meg el sem visz. Van itt egy első probléma, nevezetesen a sorskérdések összefüggése a populus napi vélekedésével. Viszonylag sok intézmény épült fel a fejlettebb demokráciákban az ebből fakadó gondok kivédésére, de mintha magára a populizmusra tartósan nem számított volna a rendszer. Hogy az Európai Unióból való kilépésről szóló döntést intézményesen könnyebb keresztülvinni, mint mondjuk egy kamatemelést. (Itt most természetesen a fejlett intézményrendszerű demokráciákról beszélek, ne gondoljunk azokra, ahol a kamatemelést is könnyű.) Pedig tudhatjuk, hogy a demokrácia és a populizmus halálos kombója ölte meg az első demokráciákat is már az ókorban.

A második probléma – legalábbis felőlünk nézve – a Brexit. Theresa May értelemszerűen a fideszes módszert választotta, miszerint bármi is a számszerű eredmény, ő győzött. Nem mond le, s a vegyes pedigréjű északír párttal, a DUP-nek rövidített Demokratikus Unionista Párttal akar kormányt alakítani. A DUP eddig úgy gondolta, hogy puha Brexitet kell megvalósítani, a toryk meg úgy, ugye, hogy keményet. Gondolhatnánk ebből, hogy akkor félpuha lesz. Valószínűleg azonban helyesebben járunk el, ha azt jövendöljük, hogy majd meglátjuk, hiszen mintha annak már semmi jelentősége nem lenne a mai Nagy-Britanniában, hogy eddig ki mit gondolt. Az igazi kérdés úgyis az lesz, mennyire szilárd álláspontokkal tudnak Brüsszelbe menni, s milyen erősnek tűnik ott majd a legitimitásuk.

A Brexit ügye, néhány hozzá kapcsolódó kérdéssel együtt felrobbantotta a hagyományos brit politikai kulturális térképet. Mindkét nagy pártot megosztotta, bár mindkét nagy párt ellenezte. Most is mindkét nagy pártot megosztja, bár mindegyik támogatja valamilyen formában. Korábban úgy látszott, hogy a problémát ügyesebben meglovagoló konzervatívok tartósan le tudnak szedni választókat a Munkáspártról. Publicisták már „vörös tory” körzetekről beszéltek. Hosszabb távon azonban a jelek szerint mindenkire igazán hatékonyan leginkább a saját hormonháztartása hat. A „vörös toryból” azonnal csak „vörös” marad, ha élőben tekinti meg egy igazi tory öltönyét és viselkedését, s azonnal megérti az illető szociális gondolkodását is. Szóval, a jelek szerint a brit választóknak nem tetszett az a harci kedv, amely Theresa May-t elöntötte pusztán attól, hogy ő lett a miniszterelnök. Némileg kiegyenlítették a rendszert, s most hagyják, hogy miniszterelnökük akkor ne csak az európai falanxszal, hanem a rossz emlékű Ian Paisley tiszteletes által alapított, klímaszkeptikus, abortuszellenes, az azonos neműek házasságát ellenző Demokratikus Unionista Párttal, újdonsült partnerével is megküzdjön.