Boldog semmilyenségben élni

A Migrén – Egy bűntudat története című új regénye Spiegel Ernő történetét dolgozza fel. Könyvbeli nevén Spielmann Ernőt Mengele választotta ki arra, hogy Auschwitzban az ikerfiúk „kápója”, azaz Zwillingsvater legyen. Korábban azt mondta, előző, a hírhedt náci orvosról szóló regénye felháborodásból és nemtudásból fogant. A Migrén miből?

Abból a dilemmából, ami a bűnnel és a megmaradás érdekében hozott döntésekkel kapcsolatos. Spiegel Ernő történetével akkor találkoztam, amikor a Mengele bőröndje című regényemhez gyűjtöttem anyagot: ekkor szembesültem azzal, hogy mi, magyarok milyen keveset tudunk erről a kivételes történetről. Nevezetesen arról, hogy egy honfitársunk negyven ikerfiút kísért haza Auschwitz-Birkenauból. Az előző könyvem után kialakult egyfajta párbeszéd az olvasókkal, így sok mindent megtudtam róla is. A döntő momentum azonban az volt, amikor rábukkantam Yoav Heller PhD-dolgozatára, amelyet egy londoni egyetemnek írt. Ez világossá tette számomra, hogy Spiegel háború utáni élete talán még az előbb említett drámai hazaútnál is izgalmasabb.

Családjával Izraelben élt, és hallgatott mindarról, ami vele történt. Mi volt ebben különleges?

Mengele bűnös volt, de bűntudat nélkül élt. Spiegel viszont ártatlan volt, és egész életében bűntudat gyötörte.

Spiegel „kápóként” gyámolítója, megmentője volt a rá bízott ikerfiúknak. De cinkosa is volt Mengelének? Mert így jogos lehetett a bűntudata.

A nyolcvanas években már adott néhány interjút és részt vett oral history projektben is, de ilyen nyers kegyetlenséggel senki sem kérdezte meg tőle, vajon meddig kellett elmennie Mengele szolgálatában. A túlélők mind pozitívan emlékeznek rá, szerintem nincs okunk feltételezni, hogy bizonyos előnyökért készségesen tette volna a dolgát, ahogy azt egyes kápók vagy blockältesték (blokkfelügyelők) esetében látjuk. Kétségtelen, hogy Spiegel napi rutinja volt, hogy a rábízott ikerfiúkat előkészítse, nyugalomban tartsa Mengele kísérleteihez. A bűntudathoz ez épp elég lehetett, hiszen volt, aki visszatért ezekről a kísérletekről, és volt, aki nem. Spiegel, aki huszonnyolc éves volt ekkor, inkább élt, mint visszaélt parányi hatalmával: elintézte, hogy a gyerekek használhassák a focipályát, könyvelő létére tanórákat tartott nekik, számolni vagy versekre tanította őket, rábírta őket, hogy ott, ahol mindenkit számokkal vagy gúnynevekkel azonosítanak, tanulják meg egymás polgári nevét. Később, a nyolcvanas években, amikor ezek a fiúk a Mengele elleni úgynevezett in absentia (távollétében – A szerk.) perben találkoztak, még mindig tudták egymás nevét, míg a túlélő ikerlányok már nemigen ismerték fel egymást. Spiegel erős kohéziót teremtett a fiúk között, nem tudom elképzelni, hogy ez valamiféle apai attitűd nélkül sikerült volna.

Spiegel története holokauszttörténet, vagy több annál? A magyar társadalomra ugyanígy jellemző az elfojtás, a közös múltunkról való hallgatás.

Valóban, a holokauszt „csak” a történelmi hátterét adja a regénynek, ellenfényében jobban megmutatható az, amire ön is utalt az előbb. A könyv írásakor az érdekelt, hogyan fojtjuk el, hallgatjuk el a múltunkat, egyénileg és közösségként egyaránt.

Szinte az egész 20. századi történetünk a kollaborációról, az ebből fakadó bűntudatról szól. Például arról, hogy a Kádár- vagy a Rákosi-érában tisztséget betöltő, amúgy tisztességes emberek mennyire voltak bűnösök a rendszer fenntartásában. Ön megértő velük vagy Spiegellel?

Izgalmas kérdés, hogy a kollaboráció meddig tekinthető a megmaradás eszközének és honnantól valami másnak. Ha valaki Spiegel történetének a legkönnyebben befogadható részével, a heroikus hazaút történetével találkozik, talán fel sem merül benne: jogos, hogy ennek az embernek bűntudata van. Hajlamosak vagyunk feketén-fehéren, egyfajta bináris kód szerint elmesélni minden történetet, amelyben vannak Rosszak és Jók. Ez jellemzi a mai magyar emlékezetpolitikát is: a német megszállási emlékmű is azt üzeni, hogy az egyik oldalon álltak a rossz németek, a másikon meg az áldozat Magyarország. Azt hiszem, a „szürke zóna” tanulmányozása, a dilemmák, kompromisszumok és árulások története sokkal több tanulsággal szolgál az utókornak, mint ez a leegyszerűsítő, rajzfilmes narratíva. Számomra az volt a fontos, hogy megértsem, az általam jónak tartott Spiegel Ernő miért tartotta magát bűnösnek. A bűntudata nem pusztán a traumából fakadt, hanem abból a kérdésből, amit nap mint nap feltett magának: mit és meddig szentesít a túlélés parancsa?

Nehezíti a kérdés megválaszolását a társadalom sommás ítélete. Izraelben az Eichmann-per előtt általános volt az a nézet, hogy a túlélők szégyent hoztak a népükre, mert birka módjára hagyták magukat vágóhídra vinni.

A már Izraelben született zsidókat szabrénak hívják, ez egy sivatagi kaktusz termésének a neve. A metafora világos: ez a növény szélsőséges körülmények között is képes virágot, gyümölcsöt hozni, ahogy a szabrék is képesek úrrá lenni minden nehézségen. Ez a legyőzhetetlenség fontos eleme volt a szabrék identitásának. A háború utáni évtizedekben aztán szembesülniük kellett azzal a hatalmas, áldozattá vált, traumatizált közösséggel, amely főleg Kelet-Közép-Európából érkezett Izraelbe. Ti szégyent hoztatok a népetekre, mert hagytátok magatokat birkaként a vágóhídra vezetni, mondták nekik kezdetben, hozzánk inkább azok tartoznak, akik hősként viselkedtek: az ellenállók, a gettófelkelők, a partizánok. Jellemző, hogy az ötvenes évek elején a varsói gettólázadás dátumát választották a soá emléknapjának is.

A közvélekedés miért változott meg? Az Eichmann-perben szembesültek a tragédiákkal?

Azok, akik a többségi társadalom miatt gyakran szemlesütve, a múltról hallgatva éltek Izraelben, az Eichmann-per során egyszer csak megjelentek a nyilvánosság előtt, és a soát személyes történetekre fordították le. Ezek a tanúságtevések a rádióközvetítéseknek és filmhíradóknak köszönhetően tömegekhez jutottak el. Az Eichmann-perben a holokauszt arcot kapott. A szabretársadalom rájött arra, hogy ez a tragédia nem csak a bűnös és hős dichotómiájában mesélhető el. Megértették, hogy az áldozatok is lehetnek hősök.

Ezt a katartikus élményt a magyar társadalom nem élte meg.

Ez nálunk valóban elmaradt, hozzáteszem, nemcsak a holokauszt, hanem 20. század korábbi és későbbi kataklizmái kapcsán is. Izraelben a közvélekedés megváltozásához egyébként hozzájárult a jom kippuri és a hatnapos háború is. A magát legyőzhetetlennek tartó szabretársadalom ezeknél kénytelen volt megélni, hogy egyik napról a másikra elpusztíthatják. Ez pedig legalábbis fölidézte azt a traumát, amin az európai zsidóság a háború alatt keresztülment.

A regény másik szereplője, Jóska, aki szintén megjárta a lágereket, az ’56-os forradalom után jut ki Izraelbe, de ott nem találja a helyét, tragikus sorsa lesz. Ez menyire volt jellemző a korra?

Sokak sorsa visszhangzik az övében. Az egyik legismertebb talán az íróé, Primo Levié, aki feltehetőleg önkezével vetett véget az életének. Nehéz ezt megérteni: ha valaki túléli a borzalmakat, békében miért dobja el magától az életet? Mindez, azt gyanítom, a túlélés bűntudatával függ össze. Jóskát is traumatizálta az, hogy miért épp ő maradt meg, ezt a traumát pedig finoman szólva nem oldotta a háború utáni nagy magyar elfojtás sem, ráadásul csalódott a kommunista mozgalomban, amely egy darabig egy új család, egy új közösség ígéretével kecsegtette. Ezért is szerepel a szövegben vele kapcsolatban a József Attila-parafrázis, hogy „kommunistának gondolta magát, pedig csak árva volt”. Végül kivándorolt, de Izraelben sem tudott megbirkózni ezzel az állandó idegenségérzettel. De többet hadd ne mondjak erről, már így is túl sokat spoilereztünk róla.

Ön azt mondta korábban, hogy nem „a” Spiegel-történetet akarta megírni, hanem „egy” Spiegel-történetet, ezért is változtatta meg a főhős nevét Spielmannra. Ezzel védeni akarta Spiegelt, pontosabban az ő hosszú hallgatásához akart tisztelettel viszonyulni, vagy a történetét szerette volna általánosabb érvényűvé tenni?

Kezdetben szűken az ő történetét akartam megírni, kerestem is a kapcsolatot a Spiegel-leszármazottakkal, illetve a túlélőkkel, de egy ponton rájöttem, hogy ez inkább egy történész módszertana, nem egy szépíróé, aki egy konkrét történet segítségével szeretne általánosabb érvényű kérdéseket felvetni. Ekkor úgy döntöttem, átnevezem a kulcsszereplőimet, persze vigyázva arra, hogy lehessen azonosítani, kiről mintáztam őket, hiszen a tiszteletet meg akartam adni nekik, de szükségem volt arra a szabadságra is, amit a fikció adott nekem.

Spiegel később tartotta a kapcsolatot a megmentett ikerfiúkkal?

A gyerekek évtizedeken át írtak neki, és ő olvasta, megőrizte ezeket a leveleket, ugyanakkor kifejezetten nem törekedett arra, hogy a Zwillingsvater státuszát megőrizze a lelkükben, a találkozásokat kerülte. Heller – aki már nem tudott interjút készíteni Spiegellel, mert ő a kilencvenes évek elején meghalt, de a feleségével, a szomszédjaival és a túlélő gyerekek egy részével, köztük Kiss Lászlóval, Kun Györggyel beszélt – dolgozatából kiderül, hogy a Mengele ügyében, a vádlott távollétében tartott 1985-ös bírósági tárgyaláson a már felnőtt ikrek és Spiegel találkoztak egymással. Míg az izraeli társadalom számára az Eichmann-per, Spiegelnek a Mengele-per, a kikényszerített viszontlátás hozta el a katarzist. Azt hiszem, ez volt az a pillanat – a regényemben bizonyosan –, amikor elfogadta, hogy nem bűnös.

És azt tudjuk, hogy Spiegel Ernő megbékélve halt-e meg?

Megbékélve mehetett el. Spiegel Ernő egy darabig a bűntudattól szenvedett, aztán meg attól, hogy a világ hősként ünnepelte. Azt gondolta, aki túlélte a holokausztot, az nem lehetett hős, hiszen szerencse, sokféle kompromisszum és megalkuvás egyaránt kellhetett a megmaradásához. Szerintem ő egész életében egyszerű életre vágyott, valahol a bűnösség és a hősiesség közötti senki földjén: a boldog semmilyenségben. / Pungor András