A szárszói
A jobboldaliak lassan elmaradtak, és idővel kifulladt a szárszói találkozó. Keserű emiatt?
Nem a találkozó fulladt ki, hanem a családom. 2003-ban azt gondoltam, ennél többet most nem tudok tenni, hiszen összehoztam Faludy Györgyöt, Fejtő Ferencet, Kosáry Domokost, három kilencven év feletti nagy embert. Ott volt az ’56-os Méray Tibor, Jancsó Miklós és Göncz Árpád. Sőt Habsburg Ottó is bejelentkezett a catalaunumi csatamezőről. Úgy gondoltam, hogy szüksége van ennek az oldalnak is „aprószentekre”, a jobboldal ugyanis rátette a kezét a múltra. A rendszerváltás még Göncz Árpádtól, Mécs Imrétől, a demokratikus értelmiségtől volt hangos. Aztán szép lassan ’89-et, ’56-ot, Széchenyit, Deákot, végül pedig az egész magyar történelmet kisajátította magának a jobboldal. A Horthy-korszak idején a magyar tisztségviselők tízezreinek segítségével elhurcolt 400 ezer magyar zsidót pedig megpróbálta Szálasi nyakába varrni. Ebben máig élen jár a Terror Háza. Be kellene végre ismerni azt a bűnt, amit ellenük elkövettek, s szembe kéne vele néznie a vidéknek. Horthynak nem lehetne szobra az országban.
Erre mindig az a válasz, hogy nem néztünk szembe a kommunizmus, Szamuely Tibor, Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János bűneivel sem.
Ezt nem veszem magamra. Én Horthyt, Kádárt, Ferenc Józsefet egyformán utáltam, s ők hárman együtt 125 évig ültek a nép nyakán. A szárszói találkozót azután találtam ki, hogy egy Amerikából hazatért emigráns azt mondta, én nem vagyok magyar. Ám azt nem vonhatta kétségbe, hogy szárszói vagyok. Ott jártam iskolába, ismertem az ott élő összes parasztot, a kisebbik fiamat Attilának hívják, házmesterünk temette József Attilát, a Soli Deo Gloria egykori ifjai neveltek.
(Részlet Pungor András Farkasházy Tivadarral készült interjújából, 2013)
