A háttérben Ankara

A törékeny békét a török támogatást élvező azeriek bontották meg. Egyértelműen erre utal Ilham Aliyev azeri elnöknek az al-Dzsazíra (Al Jazeera) arab hírtelevízió számára adott nyilatkozata. „Örményország nem akar békét. Mindörökre megszállás alatt akarja tartani a mi területeinket” – mondta, és hozzátette: vissza fogják foglalni a térséget. „Ehhez jogunk van, és ez történelmi célunk. A karabahi konfliktust most kell rendezni.”

Recep Tayyip Erdogan török elnök Konya városában – történetesen egy kórházátadón elhangzó ünnepi beszédében – úgy fogalmazott, hogy országa „minden lehetőségével és teljes szívével kiáll a baráti és testvéri Azerbajdzsán mellett”. Hozzátette: „Ha Allah is úgy akarja, ez a küzdelem addig tart, amíg a megszállt Hegyi-Karabah fel nem szabadul a megszállás alól.”

A viszály tárgya egy 4400 négyzetkilométernyi hegyvidéki térség, ahol jelenleg mintegy 145 ezren laknak, zömmel örmények. A terület a szovjet időkben Azerbajdzsánhoz tartozott, de a „lenini nemzetiségi politika” értelmében bizonyos mértékű autonómiát élvezett. A birodalom kétségkívül féken tartott némely tradicionális etnikai és vallási gyűlölködéseket, széthullása pedig ezeknek szabad utat engedett. Az azeriek „újra felfedezték” muszlim mivoltukat, az örmények pedig saját kereszténységüket. A nemzetközi jog értelmében Azerbajdzsán részének tekintett Hegyi-Karabahban örmény szakadárok – Jereván támogatásával – fegyveres harcot kezdtek. A nyolcvanas évek végén elmérgesedett konfliktus a kilencvenes évek első felében pusztító háborúhoz vezetett. Százezrek kényszerültek otthonuk elhagyására, s mintegy 30 ezren vesztették életüket.

A hegyi-karabahi örmények 1996-ban kikiáltották „függetlenségüket”. Jogi értelemben ezt senki nem ismeri el, még Jereván sem, amelynek a hadereje azonban megszállva tartja a Hegyi-Karabahot Örményországtól elválasztó azeri területsávot, és így biztosítja a Sztepanakert székhelyű hegyvidéki térség kapcsolatát az örmény „anyaországgal”. A tűzszünetet az elmúlt két és fél évtized folyamán jobbára és többé-kevésbé betartották, a világ megpróbált napirendre térni az „alacsony intenzitásúnak” minősített konfliktus fölött. A diplomáciában – pontosabban az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetben (EBESZ) – számontartottak ugyan egy úgynevezett minszki csoportot, amely Oroszországból, az Egyesült Államokból és Franciaországból áll, s amelynek a feladata lenne kimunkálni a tartós megbékélés feltételeit, de ez a háromtagú csoport eddig jószerével Csipkerózsika-álmát aludta.

Voltaképpen rejtély, hogy Azerbajdzsán miért épp most döntött úgy, hogy megpróbál katonai megoldást találni a karabahi helyzetre, vagyis visszahódítani a területet. Magán a „terepen” ugyanis semmi olyan rendkívüli dolog nem történt, ami ezt indokolná.

Annál inkább gyanítható, hogy a tényleges motivációkat Ankarában kell keresni. Törökország és Azerbajdzsán „testvérnépként” tekint egymásra, miközben a török–örmény viszonyt történelmi ellenségesség jellemzi. Ez azonban önmagában csak azt magyarázhatja meg, miért állnak a törökök Baku mellé, ha már valami miatt kirobbantak a harcok – azt nem, hogy miért ösztönözték a hadműveletek elindítását, ha valóban ők szították a tüzet.

Ankara az utóbbi években egyre-másra lép fel erőfitogtató módon az egykori Oszmán Birodalomhoz tartozó térségben. Számos elemző egyetért abban, hogy Erdogan regionális középhatalomként akarja elismertetni Törökországot, párhuzamosan azzal, hogy az idők során fokozatosan nyilvánvalóvá vált: a török államnak nincs reális esélye az európai uniós tagság elnyerésére, ahhoz ugyanis túlságosan nagy és – muszlim.

A NATO-tag Törökország a közel-keleti térségben immár huzamosabb ideje azt tapasztalja, hogy az atlanti szövetség vezető hatalma, az Egyesült Államok elbizonytalanodott az egymást követő kudarcos katonai vállalkozások – így az afganisztáni, illetve az iraki beavatkozás – nyomán. A NATO másik pillére, Európa vonakodik attól, hogy erőteljesen fellépjen a térségben, az oroszok viszont annál inkább aktívak, visszatértek a Közel-Keletre, olyannyira, hogy lényegében megnyerték Bassár el-Aszad szíriai elnöknek az ottani polgárháborút. Az iráni rezsim közben szintén nyomul a térség országaiban. Ankara, ha körbenéz, azt látja, hogy a Nyugatnak nagy szüksége lenne egy olyan fajsúlyos tényezőre, amely helyette szembeszáll az oroszokkal is meg az irániakkal is. Erdogan alighanem úgy véli: ha vállalja ezt a szerepet, el fogják nézni neki, hogy közben saját „oszmán birodalmi nosztalgiáját” is kiéli valamelyest, vagyis kiterjeszti a török befolyást a térségben.

A török haderő bevonult Észak-Szíriába, alapvetően azért, hogy elnyomja a kurdok törekvéseit, de – mintegy járulékos következményként – óhatatlanul szembekerült Szíriában az oroszokkal. Líbiában szintén úgy alakultak az egymással szemben álló helyi erők külföldi szövetségkötései, hogy Ankara és Moszkva ellentétes oldalt pártfogol.

Most valakik úgy döntöttek, hogy meg kell nyitni az azeri–örmény frontot is. E konfliktust lehet úgy értelmezni, hogy Ankara, illetve Moszkva szövetségese harcol egymással – ezt nevezik a szakirodalomban „proxy” háborúnak –, hisz miközben a törökök pártfogolják az azerieket, Örményország tagja annak a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete elnevezésű védelmi tömörülésnek, amelybe Oroszországnak a néhai szovjet birodalom tagköztársaságai közül még Fehéroroszországot, Kazahsztánt, Kirgizisztánt és Tádzsikisztánt sikerült bevonnia.

Ám itt az ankarai kormány – ellentétben például a szíriai helyzettel – nem tudja úgy beállítani a dolgot, hogy mintegy a Nyugat kedvéért az orosz medve féken tartásának fáradságos feladatát látja el. Az oroszok ugyanis valóban fenntartanak egy légitámaszpontot Örményországban – mindössze tíz kilométerre a török határtól –, de azt senki sem állíthatja, hogy onnan rá akarnának támadni a NATO-tag Törökországra. Ankarának tehát óvatosnak kell lennie: csak olyan mértékben nyújthat támogatást a háborúban az azerieknek, amivel nem váltja ki Moszkva közvetlen katonai beavatkozását Örményország oldalán.

Erdogan igyekszik ugyan kiterjeszteni a Kaukázusban a török befolyást, ám ezt nem teheti meg azon az áron, hogy fegyveres konfliktusba sodródik közvetlenül Oroszországgal, hiszen Törökország mégiscsak a NATO tagja. Ráadásul az olajgazdagságban dúskáló azeriek sem akarnak egyszerűen török bábként viselkedni, és nem csupán Ankarától, hanem Izraeltől, valamint – biztos, ami biztos – Oroszországtól is szereznek be fegyvereket. De Hegyi-Karabah lakosai mindebből csak a torkolattüzeket és az aknagránátok becsapódását érzékelik. / Kárpáti János