A bűnbak és a balsors

Minden vereség mellé kell egy bűnbak, ez a túlélés, önbecsülés záloga. Nem mi vesztettünk, nem minket vertek le, az árulót nézzétek, ő a bűnös, aki hátba döfött bennünket. Mi érintetlenek vagyunk, szilárdak és egyenesek, ez a púp itt nem a mienk. Csak valahogy idekerült. Nyerhettünk volna. Sőt az lett volna a logikus, az elvárható, a dicső, ha így lett volna. Muhinál, Mohácsnál, Nagymajténynál, Világosnál, Doberdónál, a Don-kanyarban. Csak hát a balsors, ugye…

Görgey generális kinevezett áruló volt. Nem is akárkik által. Kossuth Lajos ezt írta, Vörösmarty Mihály ezt írta. Hát ki kételkedett volna? Náluk hitelesebb szájat aligha lehetett találni. Gyanús az is, hogy a tábornok nem fért bele Haynau tizenhármas aradi gyászkeretébe. Mit lehetett volna folytatni abból, amit ő kezdett el? A kellemetlen igazmondást? Az illúziók elutasítását? 1935-ös szobrát aztán beolvasztották Sztálin generalisszimuszéba, anyag lett csak, semmi más.

Görgey Artúr nem volt „hivatásos magyar”. Jobban beszélt németül, mint a mi nyelvünkön. De hát az aradiak sem mind voltak „perfekt” magyarok, legfeljebb perfekt mártírok. Akik mellé a bűnbak odakívánkozik, mint dolmányhoz a cugehőr. Együtt teszik ki az egészet.

Görgey tábornok nemcsak hivatásos katona volt, hanem értelmiségi is. Kutató. Vegyész. Tudományos ambíciókkal. Nemesi kivagyiság nem dolgozott benne. Bár el nem fogadta, keserűen tudomásul vette a nemzeti önbecsülés megőrzése érdekében a honáruló megbélyegzést, nem szúrt vissza. Csak később, egy történelmi drámában szembesíti a szereplőket (ugyanitt, ebben a kötetben) a kései rokon, az író Görgey Gábor.

A tábornok az író dédapjának testvére volt. Ha születésnapjait illően megünnepelte volna a hálás utókor, akkor most a kétszázadikat jegyezhetnénk piros betűkkel.

(Görgey: Görgey. Magvető Kiadó, Szépmíves sorozat.) / Erdélyi S. Gábor