Egy emberi sors önmagában monumentális

A vajdasági Óbecsén született. A családja hogyan élte meg a délszláv háborút?

A jugoszláv háború kirobbanásakor Szerbia területe nem a „különleges katonai hadművelet” vonzáskörzete alá esett.
A család félelme abból eredt, hogy édesapám mint tartalékos katona nehogy behívót kapjon. Félig-meddig volt általános mozgósítás, a rendszer nem volt átlátható olyan értelemben, hogy ugyanabból az utcából az egyik embert elvitték, a másikat meg nem. 1992-ig maradtam az országban, addig a szüleimmel együtt hittem abban, hogy lassacskán visszatér a béke. Tizenhat évesen a tévéből értesültem Vukovár pusztításáról, ekkor meghoztam a döntést, hogy most pedig elmegyek.
A tévében sugárzott propaganda azt sulykolta a nézőkbe, hogy akár vér árán is, de meg kell védeni a szerbeket. Szakértők egybehangzó véleménye szerint az öbölháború vonult be az első posztmodern háborúként a történelembe, először esett meg az, hogy élőben követhetted nyomon a katonai hadműveleteket. Ezt a módszert vette át a háborút napi szinten közvetítő szerb tévé. Lelkileg rendkívül megviselt. Szegedre kerültem kollégistaként, az egészet el akartam felejteni. De akárhogy tiltakoztam ellene, a háború jelen volt az életemben, amikor elmondtam, hogy én, Orcsik Roland ki vagyok. Az öndefiníciómhoz szorosan hozzátartozott a háború.

Korábban írt egy, a délszláv konfliktust tematizáló, Fantomkommandó című regényt, és a fordításában jelent meg Semezdin Mehmedinović Szarajevó blues című, megrázó könyve. A háborús súlyfelesleg leadása az írás?

Valóban, az írásban van szorongásoldásra képes, terápiás jelleg, a kibeszélés gesztusával járó megkönnyebbülés. Az írás hozzásegített önmagam megértéséhez. Akik túlélték a koncentrációs tábort – félreértés ne essék, nem mérem hozzájuk az én tapasztalataimat –, azoknak az embereknek az élete, az identitása részévé vált a traumatikus élmény. Az erről való beszéd vagy az erről való hallgatás egyszersmind a személyiségükkel való intenzív foglalkozást jelenti.

A folyamatos visszatérés a témához segít, hogy új nézőpontokból vizsgálja meg, addig ismeretlen dolgokat fedezzen fel?

A személyiség alakulásával változik a megértés és a feldolgozás folyamata. Ez nem megúszható. Előkerül a háború egy-egy olyan aspektusa, amelyre nem volt rálátásom korábban. Jelenleg nagyon sokat foglalkozom az első világháborúval, és tapasztalom, mennyit változott róla a beszédmód. Előtérbe kerültek a mikrotörténetek, a történészeket jobban érdekli, hogyan élte meg a háborút egy hétköznapi ember – akár a harctéren, akár a hátországban –, mint a konfliktust kiváltó ok. Hasonló hozzáállással szemlélem a jugoszláv háborút. A délszláv háború a kollektív emlékezetben Vukovár, Mostar, Szarajevó feldúlásaként manifesztálódik. Gyakori kérdésfelvetés: mit tekintünk barbárnak, mi a barbárság fokmérője? Az én olvasatomban barbárság az, ami a poliszt rombolja. Az embert az teszi civilizációs lénnyé, hogy képes együttműködésre, közös nevezőre tud jutni a békés egymás mellett élés érdekében, és a háborús gépezet ezt pusztítja el, teszi tönkre, számolja fel radikálisan.

Létezhet olyan emberbarát háború, hogy a háborús retorika nem ellenségként kezeli a másik embert?

A háborúban első lépésként pontosan megnevezem, ki az ellenségem, végletesen kiéleződik a „mi” kontra „ők” logika. Az ellentmondásos múltú Carl Schmitt a különféle nyelvek vizsgálata által az ellenség fogalmát „nem barát”-ként határozta meg, például az orosz „неприятель” is az. A barátság valami közösséget takar, az abból való kiűzetés teremti meg a háborús másikat, az ellenséget.

Legalja című, utoljára megjelent verseskötete sötét, profetikus szövegek gyűjteménye. Gondolta volna, hogy önbeteljesítő szövegeket ír?

Azt, hogy az egyik válság egy másik, súlyosabb válság előzménye, a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Az utóbbi időben, látva, milyen a politikai élet, az ember viszonya a poliszhoz és a természethez, egyre kétségbeejtőbb gondolatok fordulnak meg a fejemben. Ahelyett, hogy a klímaválság megakadályozásáért egységes erővel összefognánk, azzal fenyegetőzünk, hogy elpusztítjuk egymást. Ez egy rendszerszintű hiba. Konkrétan azt látjuk, hogy a mi életünkben a kapitalizmus nem képes válság nélkül működni.
A kapitalizmus antropológiai eszménye, a fogyasztó ember, amely nincs tekintettel a környezetre, és embertársát vetélytársnak tekinti, hatalmas veszélyforrás. A kizsákmányolás eszközei elérték azt a szintet, ha remélhetőleg a bolygót nem is, de magunkat megsemmisíthetjük.

Nem az a történelmi tapasztalat, hogy a nagyobb fejlődést egy mindent felforgató válság előzi meg?

Fejlődésről akkor beszélhetünk, ha eljutunk odáig, hogy nem a bunkósbot a fejlődés ereklyéje. Fejlődés, hogy leteszem a bunkósbotot és a Földet élőlényként, nem pedig eltárgyiasítandó, piacosítandó, pusztán a saját létezésemet szolgáló nyersanyagnak tekintem.

A száz év múlva élő olvasó értheti majd a kötetet? Nem fenyegeti az a veszély, hogy veszít az aktualitásából?

Nem hiszem. A világirodalomból számos, a kor aktuálpolitikai helyzetére reagáló példát hozhatnék Homérosztól Dantén át a „homo aestheticus” Kosztolányiig. Ha egy műalkotás bármely korban egy-egy globális folyamatot érthetővé tevő, megvilágító erőt tartalmaz, nem avul el. Amit politikainak nevezhetnénk a Legaljában, az alapvetően etikai indíttatású. A könyv egy idealizált etikát állít szembe a jelenkorral. Persze, mivel nem vagyok egy makulátlan mesebeli herceg, a versek a saját ügyetlenségeimről sem hallgatnak.

A háborúhoz fogható krízisek nem szorítják annyira sarokba a nyelvet, hogy kiüresedik?

A publicisztika, a média, a propaganda nyelve igen, a költészet nyelve soha, amennyiben nem süllyed le a propaganda szintjére. Fontos foglalkozni a jelent érintő krízisekkel, a tanú pozíciójába helyezni az olvasót, a befogadót, ne mentse fel magát, hogy nem tudta, mi történik, ne mondhassa, hogy nem volt semmilyen srebrenicai népirtás, ahogy azt Szerbiában kommunikálják, vagy hogy Ukrajnában csupán „különleges katonai hadművelet” zajlik, ahogyan az állami orosz médiában tálalják. A művészet, a kultúra tétje óriási: amiről nem tudunk hallgatni, arról beszélnünk kell.

Van túlélési stratégiája az íráson kívül?

Veszélyes terep a média, ajánlott vigyázni vele. A végtelen mennyiségű, a fájdalom bemutatására összpontosító hírfolyam, a sokkoló képi üzenet az emberben félelmet ébreszt, azt hiteti el vele, hogy tehetetlen, apró, jelentéktelen bábú a nagyhatalmak játékában. Felelős hírfogyasztóként, a világban történő eseményekre nyitott emberként kövessük a híreket, de ne vesszünk el a túlfogyasztás örvényében.

Térey-ösztöndíjasként milyen könyvön dolgozik mostanában?

Az első világháborút középpontba állító, Vajdaságban játszódó regényemet írom, amelyben a magyar–szerb viszony felől vizsgálom a történteket. Magyar szempontból egyedül vagyunk kicsit a Trianon-traumával. Megpróbálom ezt az emberek szintjére levezetni, megérteni, hogy a világégést megelőző években hogyan működött az élet. A különböző emberek viszonyrendszerein keresztül mutatkozna meg ez a nagy elbeszélés, amely a regényben nem tud naggyá válni, minden rom valami monumentális egészre utal. Azt gondolom, hogy egy emberi sors tulajdonképpen önmagában monumentális.
A lerombolt épületek újraépíthetők, de egy emberélet soha nem tér vissza, ebben mutatkozik meg a nagysága. Előtte azonban a második regényem van úton: luxushajós őrületről szól, részemről készen van, szerkesztésre és kiadásra vár, és remélem, hogy a Kalligram, akár egy vajdasági kiadóval közösen, idén vagy jövőre ki tudja majd adni.

Ön is bojkottálta az orosz kultúrát?

Abszolút ostobaság az orosz kultúrát egy kalap alá venni az orosz politikával, Putyin elnök aggasztó ténykedéseivel, felfoghatatlan agressziójával. A gazdasági szankciókat helyeslem, az részben a kapitalizmust is zárójelbe teszi. Ritka pillanat, hogy a tőkések fontosabbnak tartják a háború leállítását, az emberi életet a saját profitjuknál. A kulturális szankciókkal nem értek egyet, őrültség, emiatt pont nem azok szenvednek hátrányt, akik a háborút kirobbantották, sőt, a cancel culture segítheti a putyokrácia ellenségképének igazolását. 

Hasonló tartalmú cikkekért keresse a 168 Óra hetilap legújabb számát.