Zolnay János: A következmények időszaka

2018. június 23., 06:45

Szerző:

Végső soron mindig a választók a felelősek döntéseikért, és a választók viszonylagos többsége változatlanul támogatja a Fidesz által létrehozott autoriter rezsimet, és nem kívánja megakadályozni, hogy befejeződjön a jogállam leépítésének folyamata. De a kormánypártot harmadszor is alkotmányozó többséghez juttató polgárok a maffiaállamot és a szélsőségesen kirekesztő társadalompolitikát is támogatják, illetve nem érzékelik, vagy ha igen, figyelmen kívül hagyják az ország végzetes lecsúszását és perifériára szorulását. Az arányos választási rendszerekben is mindig a szavazatok viszonylagos többsége áll az abszolút parlamenti többség mögött, az aránytalan többségi szisztémákban pedig különösen, tehát a magyarországi választási rendszer önmagában nem kérdőjelezi meg a győztes hatalom legitimitását.

Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a felnőtt lakosság jelentős része politikailag hangtalan, vagy egzisztenciális és személyi kiszolgáltatottsága miatt kényszerszavazó, aki még a szavazófülkében sem merészel ellentmondani a hatalomnak. Sok százezer kormányváltást akaró azért maradt távol az urnáktól, mert ellenzéki együttműködés hiányában nem látott esélyt a kormányváltásra, vagy pedig felbőszítette őket az, hogy a pártok az egyfordulós többségi szisztéma megkövetelte elemi ésszerűség és az egyre növekvő választói követelés ellenére is arrogánsan elutasították az együttműködést és szétforgácsolták az ellenzéki szavazatokat. A pártok vagy nem fogták fel, hogy mi forog kockán, vagy kollaboráltak.

Mindenekelőtt azonban nem a pártok, hanem a választók magatartásával kell szembenézni, akik nemcsak döntésükért felelősek, de elválaszthatatlanul azok következményeiért is. Minden választópolgár úgy érezheti a szavazófülkében, hogy felelőssége feloldódik a tömegben, a következmények azonban az egész társadalmat érintik, még ha nem is egyforma mértékben minden csoportját. Éppen a mindenkit érintő következmények kínálnak lehetőséget a politikai közösség tagjainak arra, hogy felelősséget vállaljanak korábbi döntésükért, és ha úgy tartják helyesnek, idővel korrigálják azt. Persze normális jogállamban a választás tétje nem elviselhetetlenül nagy a polgárok számára, és a kisebbségben maradók is biztosak lehetnek abban, hogy jogaikat és méltóságukat nem fenyegeti veszély. A magyar választók a köztársaság bukása óta folyamatosan úgy látják, hogy rossz irányba mennek a dolgok Magyarországon, ennek ellenére sem 2014-ben, sem 2018-ban nem láttak okot arra, hogy korrigálják korábbi döntésüket, és ezáltal visszamenőlegesen vállalták a felelősséget mindazért, ami addig történt. A 2018-as választáson pedig azok szavaztak a Fideszre a legnagyobb arányban, akiket a leginkább kisemmiz a kormány politikája. Változás addig nem lesz, amíg a választók többsége be nem látja, hogy nem a sokat szidalmazott kormányfő felelős Magyarország jelenkori tragédiájáért, hanem csak és kizárólag ők maguk. Nem azért, mert a Fideszre szavaztak, hanem mert később nem néztek szembe döntésük következményeivel.

Vajon mi az oka annak, hogy a szavazópolgárok számára fontosabbak voltak a kormányzati kommunikációs blöffök, a nem létező migránsok, mint saját létező és súlyos érdekeik? Mi volt az a haszon, amiért odadobták a szabadságot, a jogállamot, Magyarország soha vissza nem térő felzárkózási esélyét és gyermekeik jövőjét?

A Fidesz eredeti győzedelmes elbeszélése három dolgot ígért. Megállítja Magyarország regionális leszakadását, amely valamikor a Medgyessy-kormány és az első Gyurcsány-kormány regnálása idején kezdődött, és ismét felzárkózó pályára állítja az országot. Másrészt a lerombolt jogállam helyén élhető, kellemes, belakható autokráciát teremt, amelyben a leválthatatlan állampárt nagyobb fokú biztonságot garantál a polgároknak, mint a két évtizedes republikánus epizód kormányai. Végül a harmadik, mára feledésbe merült ígéret szerint az új hatalmi centrum megteremti a középrétegek és a szegények történelmi szövetségét.

Az első két ígéretet nem sikerült teljesíteni. A köztársaság bukása óta a Magyarország és regionális versenytársai közötti szakadék tovább mélyült. Csehország kivételével valamennyi visegrádi országban, valamint Romániában is gyorsabban növekedett a GDP 2010 és 2016 között, mint a sereghajtó Magyarországon, ráadásul a szerény magyarországi növekedés jórészt az EU-támogatásoknak volt köszönhető. A piaci beruházási ráta alacsony, az ország versenyképessége pedig drámaian romlott. A felsőfokú végzettségűek aránya a 24–35 éves korosztályban az ezredforduló évében még itt volt a legmagasabb a visegrádi országcsoportban, mára viszont Magyarország utolsó lett, a felsőoktatási keretszámok pedig számszerűen is csökkennek. A közoktatás drasztikus kirekesztő átalakítása óta a diákok kompetenciaeredményei meredeken zuhannak, a tanulók közel ötöde valamennyi kompetenciaterületen elégtelenre teljesít, a lemorzsolódási ráta romlik, a közoktatás korábban is kiugró szelektivitása továbbnövekedett. A 2010 és 2014 közötti ciklusban a legfelsőbb jövedelmi tized jövedelmi pozíciója javult, az összes többié pedig romlott, méghozzá döntően az egykulcsos adórendszer bevezetése, illetve a jóléti jövedelmek és kedvezmények átcsoportosítása miatt. A most záruló négyéves időszakban a magyarországi bérek számottevően növekedtek ugyan, de a regionális lemaradás nem csökkent, a foglalkoztatási helyzet viszonylagos javulását pedig az elvándorlás és a közmunkarendszer magyarázza.

A NER társadalompolitikájában azonban a választók felismerni vélik azt, amire valójában megrendelést adtak, és döntően ez az oka a Fidesz folyamatos támogatottságának. A „középosztály és a szegények szövetségének” orwelli szlogenje a valóságban a szolidaritási közösség megszűnését és a törésvonalakat átjárhatatlanná merevítő kasztosodó társadalmat jelent. Az autoriter rezsimre szavazó magyar választók észjárását leginkább a Heves megyei Kerecsend többségi polgárai és képviselői demonstrálják, akik inkább lemondtak félmilliárd forintról, öt-hat új lakásról, egy Biztos Kezdet Gyerekházról és számos felzárkóztató programról, csak hogy ne kelljen akár csak egyetlen roma családot is beköltöztetni a falu szegregált településrészéről a központba.

A választások után szükségképpen és elkerülhetetlenül a következmények időszaka kezdődik. Egyetlen kormánypárti szavazó sem tehet senkinek szemrehányást, ha a Soros Alapítvány kiszorítását követően Magyarország egyedüli, nemzetközileg is jegyzett magánegyetemét, a CEU-t is elüldözik, legfeljebb rádöbbenhet arra, hogy mit veszít az ország. Egyetlen Fidesz-hívő sem kárhoztathat önmagán kívül senkit, ha olyan törvényeket hoznak, amelyek lehetővé teszik a Magyar Helsinki Bizottság vagy az Amnesty International itteni vezetőinek és munkatársainak letartóztatását, legfeljebb rájöhet arra, hogy a jogbiztonság felszámolása őt magát is fenyegeti. Egyetlen Orbánra voksoló sem csodálkozhat, ha a közoktatás szétverése az ő gyerekeinek esélyeit is tönkreteszi, legfeljebb beláthatja, hogy a végletesen kirekesztő társadalompolitikának előbb-utóbb mindenki a vesztese lesz. És végül ha elkezdődik Magyarország kiszorulása az Európai Unióból, a kormánypárti szavazónak tudnia kell, hogy ő maga voksolt erre, az EU ugyanis nem bankautomata, hanem érték- és szolidaritási közösség, a tagságnak pedig feltételei vannak. És utólag módosíthatja álláspontját, vagy vállalnia kell a felelősséget.

Az újabb kétharmados felhatalmazás sem garantálja, hogy a rezsim képes stabilizálni uralmát. Tényleges kormányzati eredmények hiányában a kormány kénytelen állandó mozgósításban tartani a társadalmat, fokozni az elnyomást és az uszítást. Ez azonban nem folytatható a végtelenségig. Voltak és lesznek tömegtüntetések, tiltakozómozgalmak, ugyanakkor egy pillanatig sem szabad azt hinni, hogy létezne egy szabadságszerető, szolidáris, Európa-párti magyar társadalom, amely szabadulna a rezsimtől, ha látna alternatívát. Ilyen társadalom nem létezik.

Horoszkóp

„Itt az idő, hogy ne elégedjünk meg azzal, amit rólunk mondanak, hanem kezdjünk el mi is mondani valamit. Mert van mondanivalónk, ami fontos és hasznos mindenki számára.” A következőkben Köves Slomó, ortodox zsidó rabbi, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség alapítójának és vezetőjének véleménycikke olvasható.

A cselédsajtó és a Karmelita udvartartásának agyhalott influenszerei Pankotai Lilivel szemben fel merték venni a kesztyűt. De micsoda bátorság kellett ehhez az elvtársaknak. 

Az elhibázott brüsszeli szankciók, azon belül is elsősorban az energiaszektort érintő korlátozások miatt alakult ki válság az EU-ban és így Magyarországon is – ez a kormányzati kommunikáció alfája és ómegája. A valóság ezt másként gondolja.