Zolnay János: A következmények időszaka

Végső soron mindig a választók a felelősek döntéseikért, és a választók viszonylagos többsége változatlanul támogatja a Fidesz által létrehozott autoriter rezsimet, és nem kívánja megakadályozni, hogy befejeződjön a jogállam leépítésének folyamata. De a kormánypártot harmadszor is alkotmányozó többséghez juttató polgárok a maffiaállamot és a szélsőségesen kirekesztő társadalompolitikát is támogatják, illetve nem érzékelik, vagy ha igen, figyelmen kívül hagyják az ország végzetes lecsúszását és perifériára szorulását. Az arányos választási rendszerekben is mindig a szavazatok viszonylagos többsége áll az abszolút parlamenti többség mögött, az aránytalan többségi szisztémákban pedig különösen, tehát a magyarországi választási rendszer önmagában nem kérdőjelezi meg a győztes hatalom legitimitását.

Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a felnőtt lakosság jelentős része politikailag hangtalan, vagy egzisztenciális és személyi kiszolgáltatottsága miatt kényszerszavazó, aki még a szavazófülkében sem merészel ellentmondani a hatalomnak. Sok százezer kormányváltást akaró azért maradt távol az urnáktól, mert ellenzéki együttműködés hiányában nem látott esélyt a kormányváltásra, vagy pedig felbőszítette őket az, hogy a pártok az egyfordulós többségi szisztéma megkövetelte elemi ésszerűség és az egyre növekvő választói követelés ellenére is arrogánsan elutasították az együttműködést és szétforgácsolták az ellenzéki szavazatokat. A pártok vagy nem fogták fel, hogy mi forog kockán, vagy kollaboráltak.

Mindenekelőtt azonban nem a pártok, hanem a választók magatartásával kell szembenézni, akik nemcsak döntésükért felelősek, de elválaszthatatlanul azok következményeiért is. Minden választópolgár úgy érezheti a szavazófülkében, hogy felelőssége feloldódik a tömegben, a következmények azonban az egész társadalmat érintik, még ha nem is egyforma mértékben minden csoportját. Éppen a mindenkit érintő következmények kínálnak lehetőséget a politikai közösség tagjainak arra, hogy felelősséget vállaljanak korábbi döntésükért, és ha úgy tartják helyesnek, idővel korrigálják azt. Persze normális jogállamban a választás tétje nem elviselhetetlenül nagy a polgárok számára, és a kisebbségben maradók is biztosak lehetnek abban, hogy jogaikat és méltóságukat nem fenyegeti veszély. A magyar választók a köztársaság bukása óta folyamatosan úgy látják, hogy rossz irányba mennek a dolgok Magyarországon, ennek ellenére sem 2014-ben, sem 2018-ban nem láttak okot arra, hogy korrigálják korábbi döntésüket, és ezáltal visszamenőlegesen vállalták a felelősséget mindazért, ami addig történt. A 2018-as választáson pedig azok szavaztak a Fideszre a legnagyobb arányban, akiket a leginkább kisemmiz a kormány politikája. Változás addig nem lesz, amíg a választók többsége be nem látja, hogy nem a sokat szidalmazott kormányfő felelős Magyarország jelenkori tragédiájáért, hanem csak és kizárólag ők maguk. Nem azért, mert a Fideszre szavaztak, hanem mert később nem néztek szembe döntésük következményeivel.

Vajon mi az oka annak, hogy a szavazópolgárok számára fontosabbak voltak a kormányzati kommunikációs blöffök, a nem létező migránsok, mint saját létező és súlyos érdekeik? Mi volt az a haszon, amiért odadobták a szabadságot, a jogállamot, Magyarország soha vissza nem térő felzárkózási esélyét és gyermekeik jövőjét?

A Fidesz eredeti győzedelmes elbeszélése három dolgot ígért. Megállítja Magyarország regionális leszakadását, amely valamikor a Medgyessy-kormány és az első Gyurcsány-kormány regnálása idején kezdődött, és ismét felzárkózó pályára állítja az országot. Másrészt a lerombolt jogállam helyén élhető, kellemes, belakható autokráciát teremt, amelyben a leválthatatlan állampárt nagyobb fokú biztonságot garantál a polgároknak, mint a két évtizedes republikánus epizód kormányai. Végül a harmadik, mára feledésbe merült ígéret szerint az új hatalmi centrum megteremti a középrétegek és a szegények történelmi szövetségét.

Az első két ígéretet nem sikerült teljesíteni. A köztársaság bukása óta a Magyarország és regionális versenytársai közötti szakadék tovább mélyült. Csehország kivételével valamennyi visegrádi országban, valamint Romániában is gyorsabban növekedett a GDP 2010 és 2016 között, mint a sereghajtó Magyarországon, ráadásul a szerény magyarországi növekedés jórészt az EU-támogatásoknak volt köszönhető. A piaci beruházási ráta alacsony, az ország versenyképessége pedig drámaian romlott. A felsőfokú végzettségűek aránya a 24–35 éves korosztályban az ezredforduló évében még itt volt a legmagasabb a visegrádi országcsoportban, mára viszont Magyarország utolsó lett, a felsőoktatási keretszámok pedig számszerűen is csökkennek. A közoktatás drasztikus kirekesztő átalakítása óta a diákok kompetenciaeredményei meredeken zuhannak, a tanulók közel ötöde valamennyi kompetenciaterületen elégtelenre teljesít, a lemorzsolódási ráta romlik, a közoktatás korábban is kiugró szelektivitása továbbnövekedett. A 2010 és 2014 közötti ciklusban a legfelsőbb jövedelmi tized jövedelmi pozíciója javult, az összes többié pedig romlott, méghozzá döntően az egykulcsos adórendszer bevezetése, illetve a jóléti jövedelmek és kedvezmények átcsoportosítása miatt. A most záruló négyéves időszakban a magyarországi bérek számottevően növekedtek ugyan, de a regionális lemaradás nem csökkent, a foglalkoztatási helyzet viszonylagos javulását pedig az elvándorlás és a közmunkarendszer magyarázza.

A NER társadalompolitikájában azonban a választók felismerni vélik azt, amire valójában megrendelést adtak, és döntően ez az oka a Fidesz folyamatos támogatottságának. A „középosztály és a szegények szövetségének” orwelli szlogenje a valóságban a szolidaritási közösség megszűnését és a törésvonalakat átjárhatatlanná merevítő kasztosodó társadalmat jelent. Az autoriter rezsimre szavazó magyar választók észjárását leginkább a Heves megyei Kerecsend többségi polgárai és képviselői demonstrálják, akik inkább lemondtak félmilliárd forintról, öt-hat új lakásról, egy Biztos Kezdet Gyerekházról és számos felzárkóztató programról, csak hogy ne kelljen akár csak egyetlen roma családot is beköltöztetni a falu szegregált településrészéről a központba.

A választások után szükségképpen és elkerülhetetlenül a következmények időszaka kezdődik. Egyetlen kormánypárti szavazó sem tehet senkinek szemrehányást, ha a Soros Alapítvány kiszorítását követően Magyarország egyedüli, nemzetközileg is jegyzett magánegyetemét, a CEU-t is elüldözik, legfeljebb rádöbbenhet arra, hogy mit veszít az ország. Egyetlen Fidesz-hívő sem kárhoztathat önmagán kívül senkit, ha olyan törvényeket hoznak, amelyek lehetővé teszik a Magyar Helsinki Bizottság vagy az Amnesty International itteni vezetőinek és munkatársainak letartóztatását, legfeljebb rájöhet arra, hogy a jogbiztonság felszámolása őt magát is fenyegeti. Egyetlen Orbánra voksoló sem csodálkozhat, ha a közoktatás szétverése az ő gyerekeinek esélyeit is tönkreteszi, legfeljebb beláthatja, hogy a végletesen kirekesztő társadalompolitikának előbb-utóbb mindenki a vesztese lesz. És végül ha elkezdődik Magyarország kiszorulása az Európai Unióból, a kormánypárti szavazónak tudnia kell, hogy ő maga voksolt erre, az EU ugyanis nem bankautomata, hanem érték- és szolidaritási közösség, a tagságnak pedig feltételei vannak. És utólag módosíthatja álláspontját, vagy vállalnia kell a felelősséget.

Az újabb kétharmados felhatalmazás sem garantálja, hogy a rezsim képes stabilizálni uralmát. Tényleges kormányzati eredmények hiányában a kormány kénytelen állandó mozgósításban tartani a társadalmat, fokozni az elnyomást és az uszítást. Ez azonban nem folytatható a végtelenségig. Voltak és lesznek tömegtüntetések, tiltakozómozgalmak, ugyanakkor egy pillanatig sem szabad azt hinni, hogy létezne egy szabadságszerető, szolidáris, Európa-párti magyar társadalom, amely szabadulna a rezsimtől, ha látna alternatívát. Ilyen társadalom nem létezik.