Vásárhelyi Mária: Sápadt vala és reszketni méltóztatott

2016. október 23-ra, az 1956-os forradalom 60. évfordulójának hivatalos ünneplésére akkora színpadot ácsoltak a Kossuth téren, amekkorát még soha. A hosszában csaknem az egész teret beborító rideg, monstruózus építmény sokféle üzenetet hordozott. Üzent a hatalom mindent maga alá gyűrő erejéről, féktelen becsvágyáról, gondolati ürességéről, de üzent a diktátorok jól ismert szorongásairól és bizonytalanságairól is. Egyszerre volt félelemkeltő és nevetséges.

MTI Fotó

És amikor Orbán Viktor felment erre a hatalmas színpadra és szembesült azzal, hogy hiába az óriási rendőri készültség, a magánhadsereg felbérlése, hiába próbálják távol tartani az ünnepség helyszínétől az ellene tüntetőket és kiszűrni a sípolás és trombitálás hangjait, hiába tapsol ütemesen az ünneplésére odaszervezett tömeg, a tiltakozás hangjai mindezt felülírják, akkor félni kezdett. És ezt a félelmet nem tudta titkolni. Látszott furcsa arcrezdülésein, kínban született mosolyán, idétlen kikacsintásain, merev testtartásán és ahogyan a lábait kapkodta, mintha parázson lépkedett volna. És hallatszott azon, ahogyan végigüvöltötte beszédét.

2016. október 23-án Orbán Viktor jóvátehetetlenül lelepleződött. Megtudtuk róla, amit eddig is sejtettünk, hogy gyáva ember. Olyasvalaki, aki csak a sajátjai előtt mer nagy hangon, fenyegetően és pökhendin beszélni politikai ellenfeleiről, aki menekül az újságírók kérdései elől, aki nem vállalkozik politikai vitára, aki megijed egy kis füttyszótól, aki közpénzekből magánhadsereget épít saját maga védelmére, akit páncélozott autóval hordoznak otthonról a munkahelyére és testőrök hada vigyázza minden lépését. S mert gyáva ember, hát hiába volt a látványos túlerő, néhány száz ellentüntető láttán és a füttyszó hallatán inába szállt a bátorsága. Pedig a tüntetők nem fenyegetőztek, nem dobálták tojásokkal és kövekkel, nem rázták az öklüket. Csak fújták a sípjukat.

2006 és 2010 között Gyurcsány Ferenc vagy Demszky Gábor nem tudott úgy a nyilvánosság elé lépni, hogy ne várta volna őket eltorzult fejjel üvöltöző, fenyegetőző, tojást dobáló, köpködő ellentüntetők hada. Várták őket Budapesten és vidéken, hivataluk és otthonuk előtt, megpróbálták beléjük fojtani a szót, fizikailag bántalmazni őket. És mindannyian tudjuk, hogy ez az embervadászattá silá­­nyuló, megfélemlítő tiltakozási hullám az akkor ellenzékben politizáló Fidesz ízlése és kedve szerint való volt. Ám felidézve ezeket a képeket, egyetlen alkalom sem jut eszembe, amikor Gyurcsány vagy Demszky szemében, hangjában, testtartásában, beszédében a félelem szikráját fedeztem volna fel. Bizonyára mindketten sok hibát követtek el az országot vagy a várost vezetve, de soha nem iszkoltak az újságírók elől, mindig vállalták a nyilvános vitát, nem volt magánhadseregük és nem ijedtek meg az ellenük tüntetőktől. Nem voltak gyávák, és ezért maradhattak demokraták.

Közhelyszámba mennek Bibó István híres szavai, melyek szerint „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól…” Orbán Viktor és pártja az elmúlt években tanúbizonyságát adta, hogy nemcsak nem demokraták, hanem gyávák is. Félnek a más véleményűektől, ezért lopják el tőlünk a szabad sajtót és próbálnak elhallgattatni a nyilvánosságban minden, az övékétől eltérő véleményt, félnek a más nyelvűektől, a más fajúaktól, ezért üldözik a bevándorlókat és a menekülteket, félnek a képzelt veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félnek tőlük. És saját félelmükön félelemkeltéssel próbálnak úrrá lenni.