Vásárhelyi Mária: Fortélyos félelmek

Gyakran elmosolyodtam magamban, amikor telefonbeszélgetéseink során, ha politikailag kényes téma került szóba, Édesanyám még 15 évvel a rendszerváltás után is rám szólt, hogy „ezt ne telefonon beszéljük meg”. Ő, aki életének első 60 évét különböző diktatúrákban élte le, néhány jobb évtől eltekintve üldözöttként, túl a hatvanon már nem hitte el, hogy Magyarországon lehet olyan rendszer, amelyben a hatalom nem akarja kilesni gondolatainkat, titkainkat, amelyben lehet félelem nélkül élni.

Nem mosolyognék, de most már késő… Mert Magyarországon visszaköltözött a lelkekbe a félelem, amelynek bénító csapdájában vergődik az egész társadalom. Nemcsak az államnak kiszolgáltatottak félnek a hatalomtól, hanem a hatalom is retteg a néptől.

Bár manapság még nem fenyegeti börtön azokat, akik tiltakoznak, ha úgy érzik, alapvető emberi jogaik sérülnek vagy a demokratikus intézmények utolsó maradványait számolja fel a kormány, de az egzisztenciális félelem áthatja a társadalom minden szegmensét. Emberek sokasága, akik már meggondolják, hogy mit mondjanak el telefonba, nem mernek elmenni egy tüntetésre, a Facebookon nem lájkolnak a kormánnyal szemben kritikus bejegyzéseket és félnek aláírni egy népszavazási kezdeményezést, amely arról szól, hogy élni szeretnének demokratikus jogaikkal.

S hogy a félelemre jó okuk van, arról nap mint nap meg is bizonyosodhatnak. Se szeri, se száma a történeteknek, amelyek telefonlehallgatásokról szólnak, vagy arról, hogy intézményi vezetők hogyan torolják meg a másképp gondolkodást beosztottjaik körében, és helyi vezetők hatalmukkal visszaélve hogyan fosztják meg alapvető életfeltételeiktől is azokat, akik a hatalommal szemben kritikus véleményüknek hangot adnak.

Fotó: Kökényesi Gábor

A tüntetéseken szorgos rendőrök kameráznak, a népszavazási aláíróív olyan intézmény kezébe kerül, amelynek politikai függetlenségében már senki nem bízik, a munkahelyi vezetők naponta vizslatják beosztottjaik Facebook-oldalát és faggatják a kollegákat munkatársaikról. A Nemzeti Választási Bizottság – a kopaszügy elintézési módjával – politikai hitelének utolsó morzsáit is felélte, azt pedig, hogy a munkahelyi vezetők afféle gondolatrendőrségként fürkészik beosztottjaik gondolatait, legutóbb az Antall József Tudásközpontban történtek is igazolják. Bár Antall József – amint az „alámerülésről” mondott ars poeticájában maga is megvallotta – nem volt egy hős, mégis forogna a sírjában, ha tudná, hogy a róla elnevezett, számos családtagját foglalkoztató intézményben megfenyegetnek egy munkatársat pusztán azért, mert olyasmit gondolt, ami nem tetszik a hatalomnak, és kirúgnak egy másikat, aki a diszkrimináció miatt felemeli szavát. Mert Antall maga is intézményvezető volt a diktatúra idején, de nem kirúgta a másképp gondolkodókat, hanem alkalmazta őket. Így került például az általa vezetett múzeumba Maléter Pál özvegye akkor, amikor más nem merte értelmiségi munkakörbe felvenni.

S bár Orbán Viktort saját állítása szerint „gyáva nyúlsággal” eddig senki nem vádolta, én mégis azt gondolom, hogy a miniszterelnök nem fél, hanem retteg. Ennek számos bizonyítékát adta az elmúlt években. A gyávaság félreérthetetlen jele, hogy 2006 óta – amikor is súlyos vereséget szenvedett a Gyurcsány Ferenccel folytatott miniszterelnöki vitában – nem hajlandó nyilvános vitára kiállni politikai riválisaival és nem ad interjút másnak, csak a tenyeréből etetett, jól idomított kormánypárti sajtó munkatársainak. Testőrök garmadája tartja távol az érdeklődő újságírókat tőle, úgy menekül a váratlan kérdések elől, mint aki parázsra lépett.

A bizonytalanság és rettegés húzódik meg az eszeveszett centralizálási láz mögött is. Csak az von minden döntési jogkört magához, aki nem bízik senkiben és azt gondolja, csak akkor van biztonságban, ha mindenféle autonómiát felszámol.

S mi más indokolhatná, mint a páni félelem, hogy vidéki útjára 18 kocsiból álló szirénázó autókonvoj kíséri vagy hogy a helyben lakók elmondása szerint a falu tíz kilométeres körzetében lekapcsolják a mobilszolgáltatókat, amikor Kötcsén programadó beszédét mondja el?

És miféle démoni félelem állhat annak hátterében, hogy a Várban épülő miniszterelnöki rezidencia környékén több a rendőr, mint az építőmunkás, és egyetlen köbméter beton sem kerülhet be úgy az épületbe, hogy azt előtte hozzáértő szemek ne vizsgálták volna át?

És a már-már szánalomra méltó félelmen kívül mi indokolhatja, ha igaz, amit képviselőtársa tett szóvá, hogy a miniszterelnök a parlamenti ülésterembe is golyóálló mellényben jár be.

Aki végignézte Orbán október 23-án, a minden képzeletet felülmúló biztonsági intézkedések közepette elmondott beszédét, az pontosan láthatta, hogy a miniszterelnök retteg. Mindattól fél, amitől a zsarnokok félni szoktak: „a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől"(Bibó István) és legelsősorban fél saját népétől.

Magyarországon 2017-ben mindenki fél mindenkitől, és ez a társadalom minden szegletét behálózó félelem teszi igazán átláthatatlanná, kiszámíthatatlanná és félelmetessé a bennünket körülvevő valóságot.