Trexit – szerkesztőségi álláspont a választásról
Amerika ugyan minden nap történelmet ír, de a legutóbbi kedd különösen feltűnőre sikeredett. A választók egyértelműen kifejezték akaratukat, s Donald Trump lesz négy évre az Egyesült Államok elnöke. Pont.
Liberális nézőpontból eljött a világvége, bár, ha már kinőttünk az iskolapadból, akár hozzá is lehetünk szokva. Nem volt olyan nagyon régen, amikor az előszeretettel csimpánzként ábrázolt George W. Bush kétszer is elhozta a világvégét, s persze az idősebbek még emlékezhetnek mondjuk Ronald Reaganre, a nagy ripacsra, akinek első megválasztásakor szintén szokatlanul intenzív volt a keresztvetés, aztán most mégis milyen magasztosan emlékszünk rá, mindegy is, hogy igazunk van-e.
Ami biztos, hogy az amerikai közhangulatot jelenleg sokkal pontosabban jellemzi a Trump-kampány, mint a demokratáké. Ennek legfőbb jellegzetessége a bizalmatlanság a nagy, meghatározó elit-csoportokkal szemben, amelyek nem tudják megteremteni a biztonság érzetét.
Nem egy nagy társadalmi vagy életmódbeli forradalomról van itt szó. Ha száz évvel ezelőtt a fehér, angolszász keleti elit egy klónhadsereget akart volna létrehozni, nem Jango Fettet, hanem Donald Trumpot küldte volna a Kaminóra, hogy ő legyen a minta-matéria. Trump figurája társadalmi értelemben sok minden, csak nem lázadás a létező elitek ellen. Politikailag kétségtelenül összekuszálja az elmúlt években kifejlesztett szabásmintát, de majd a döntéshozatali folyamatok megmutatják, milyen messze vagyunk ténylegesen a világvégétől.
Fotó: MTI/AP/Evan Vucci
A világvége ugyanis még biztosan nem jött el. Az amerikai rendszer sok vad figurát domesztikált már, vélhetően Trumpot is erőteljesen hajlítgatni fogja. Az új elnöknek először is a saját pártjával kell majd boldogulnia, amely elég kevéssé volt a partnere a kampány során.
Ha kormányozni akar, ki kell egyeznie a republikánus elittel, s ez visszafelé is igaz. Könnyen lehet persze, hogy ez a kiegyezés Trumpot politikailag még riasztóbb figurává teszi, de beviszi a világ által megszokott normák közé. Ha viszont bemegy ezek közé a normák közé, akkor azokat a sajátosságait adja fel, amelyek segítségével legyőzte a párton belüli ellenfeleit. Vagyis a siker az első körben azon múlhat, hogy elnök és többséget birtokló pártja mire jut egymással. De ha a viszony felhőtlenné válik, akkor is kérdésről kérdésre meg kell egyezniük, új és új koalíciókat kell kötniük, vagyis lehet, hogy a valóságshow-kban való jártasság sokat segített a kampányban, de az elnökség az egy másik pálya.
Ha eltekintünk azonban Trump személyiségétől, akkor a legfigyelemreméltóbb fejleményként arról szólhatunk, hogy mintha az angolszász világ – s vegyük most már ide a Brexitet is – elfordulni látszana a világ többi részétől. Az az emberiségért való felelősségvállalás, amely a második világháború óta a Nyugatot jellemezte, s aminek persze nem mindig örült mindenki felhőtlenül, most mintha erőteljesen megkopóban lenne. A történelemben persze ez sem most fordul elő először, de a ma élőknek mindenképpen új, s mindenképpen a nemzetközi kapcsolatok rendjének átgondolására kényszeríti lassan az érdekelteket. A világ és a fontosabb régiók problémáinak odahagyása azonban komoly kockázatokat rejt, feltehetően nem is teszi hosszú időre lehetővé a bezárkózást.
Az az általános bizonytalanság-érzet, mely elvezetett bennünket a Brexithez, majd most Trump megválasztásához, nem múlik el ezektől a fejleményektől, hanem éppen fokozódik. A probléma az, hogy létező fenyegetésektől kell megvédeniük magukat, de a nemzetközi közösség jelentős szereplőiként tartósan ez nem működik a bezárkózással. Ha ők nem, akkor más sem fogja a problémákat megoldani.
Eddig a brit és az amerikai rendszer is attól volt csodálatra méltó, hogy a társadalom változó szükségleteinek felismerésével váltani és alkalmazkodni tudott anélkül, hogy elnököket vagy minisztereket kellett volna akasztani. Ebben most is bízhatunk.
