Rongyos forradalom
1989-ben a hajléktalanok közül néhányan tüntettek a Déli pályaudvaron. Egyik este a Híradóban is mutatták. Táblájukra azt írták: MI IS EMBEREK VAGYUNK!
Akkoriban éppen pártokat alapítgattak a politikusi pályára ácsingózó hazafiak és megélhetési politikusjelöltek. Ez adta egy humoreszk ötletét: alapítsanak pártot a hajléktalanok, kaphassák meg ők is az új pártoknak adható támogatást, de ne költsék kampányolásra, hanem építsenek belőle pártszékházat, amelynek irodáit később saját otthonuknak tekinthetnék.
Aztán arra gondoltam, nem írni kellene, hanem cselekedni. Még aznap megszületett a kiáltványom, amelyet a Mai Nap hozott le ezzel a címmel: Legyetek délben a Déliben! És láss csodát: félezren vártak rám, be kellett mennem, nem hagyhattam magukra őket. Éljeneztek, tapsoltak, percek múlva már a pódiumon voltam, és szónokolnom kellett. Arról, amire nem lehet felkészülni.
Pár perc múltán megjelent Mihályffy László dokumentumfilmes egy videokamerával. Olvasta a kiáltványomat, és ráérzett: ezt rögzítenie kell. Mihályffy kitartott mellettünk, együtt élt velünk. Bármerre mentem, bárhol érveltem, kijártam és intézkedtem, a nyomomban volt. Megörökítette a Déliből kimenekített nyugdíjasok hitetlenkedő tekintetét. Ezek a szerencsétlen öregek a műkő korlátok mögött, nejlonba és papundeklibe tekergőzve, megadóan várták a véget. Arcukra fagyott könnyeik jelezték, milyen mélyen megrázta és meglepte őket ez a nem várt akció. Akaratosságomnak köszönhetően rövid időn belül mentősök telepedtek le a Déli egyik szabaddá tett irodájában. Orvosi vizsgálatok, fertőtlenítések, és nem sokkal később már fűtött szobákban reménykedhettek sorsuk jobbra fordulásában.
Mihályffy rögzítette a mintegy ötszáz hajléktalan sorakozóját. Tucatnyi busz állt elő. Fölkapaszkodtak, és elindultak ideiglenes szálláshelyükre, a csillebérci táborba. Kijártam, megkaptuk. Szerencsénkre tavaszias tél lett, és annak ellenére, hogy az alaposan lehűlt házakban nem fűthettünk, mindannyian türelemmel viselték, hogy itt kellett meghúzniuk magukat. A honvédség – Keleti Györgynek köszönhetően – zuhanyzósátrakat állított föl, az ingyenes munkára vállalkozó fodrászok nyírták a tisztára mosott hajakat. Kaja- és ruhaosztás, szálanként kiosztott cigaretták. Ital nem kerülhetett be a tábor területére.
Innen átköltöztünk a szanálásra ítélt budaörsi katonai barakkokba. Nagytakarítás, a konyha megnyitása, a ruharaktár feltöltése, a tisztségek kiosztása, a könyvtár beindítása. Pár nap múlva véradás – a hajléktalanok ötletére. Ki gondolta volna, hogy pár héttel a Déliben és a pesti utcákon átélt nyomorúság után vért adnak ezek a csont-bőr emberek?
Mihályffy kamerája rögzítette azokat a perceket is, amikor kibontottuk a kapcából Pista bácsi lefagyott, szó szerint elrohadt lábát. A sarkán járt, sem a talpára, sem a lábujjaira nem bírt lépni. Arra a kérdésre, mikor evett utoljára főtt ételt, azt válaszolta: két hónapja. Amikor pedig azt kérdeztem, mit szeretne enni, csurgatott levest mondott, meg krumplis tésztát. Megkapta, a feleségem főztje volt. Mindkettőnek csak a felét ette meg, a többit elrakta „holnapra”.
A hajléktalanság holnapot féltő ösztöne munkált benne.
Talán néhányan emlékeznek még:
a Parlament előtt is sátrat vert egy – mellesleg postai kézbesítőként dolgozó – hajléktalan, jelesül Szirken János. Hozzá is elmentem, s vele együtt az egyik kerületi tanácshoz. Ma már hihetetlen, de így történt: azt mondtam a hivatalnokoknak, addig el nem megyünk, amíg ennek az embernek nem adnak szükséglakást. Mégiscsak elborzasztó, hogy az Országház előtt kell dekkolnia valakinek, aki – nem mellesleg – munkába jár alkalmi sátrából. Látták, nincs kibúvó: belül ültünk le az iroda ajtaja elé. Végül egy „szükséglakás” kulcsával autóztunk el a megadott címre. Lepusztult szoba volt, vécé a folyosón. Amikor kijöttünk, és János bezárta az ajtót, könnyezve mondta: hat év után először írhatom ki egy ajtóra a nevemet.
A többórás anyagból később egyórás filmek készültek, és Rongyos forradalom címmel kötődtek csokorba. Pár év múltán az MTV bemutatta az első két darabját. Ezt követően, Iványi Gábor szorgalmazására kaptam meg a Szalmaszál a hajléktalanokért díjat, egy tízcentis, arannyal befújt szalmaszálat. Pár éve még egy díjjal ismerték el akkori munkámat, az akkoriban alapított Hajléktalan emberért elnevezésűvel.
Tudjuk, a hajléktalanok továbbra is az utcákon vannak, papundeklipaplanjuk alatt dideregve. Persze egy sincs már azok közül, akik akkoriban, a mostaniak elődjeiként e dokumentumfilm-sorozat hősei voltak. Alakjukat, életüket és sorsukat csak Mihályffy László kazettái őrzik. Ki tudja, meddig? Talán az örökkévalóságig, elporladásukig. Mert a televíziók egyike sem vállalja a sorozat bemutatását. Kit érdekel ma már, hogy volt egyszer egy rongyos forradalom!
