Nagy N. Péter: Fal felé!
Fotó: MTI / Mohai Balázs
Mindig a trafik mellett ül a féllábú ember a kerekesszékben, előtte a tálka. De most a fal felé fordul, és a januári bebugyoláltságában valamit nagyon keres magán. Egyik kezében üres üditősflakon, a másik kezében… nem látom. De maga alá veszi végre a fantás műanyagtartályt és lassan feltölti magából sárga folyadékkal. Ő lenne az utolsó, akire bárki követ vetne, ha a falra, ha maga alá, de nem, szépen begyűjti. A szeméremérzetét nem veszítette el.
Nem fősodrú személyiségstruktúra, ha szabad ilyen parasztosan kifejeznem magam e nagyobb tiszteletet érdemlő helyzetben.
Én vagyok az, aki nem tudtam időben elkapni a tekintetem. Éppen úgy, ahogy évről évre egyszer ráfutok egy Borbély Szilárd-szövegre, pedig tudom, hogy nem lennne szabad. Januárban különösen nem. A Nincstelenek című regény német kiadásának függelékében Heike Flemming, az egyik fordító idéz a magyar író egy 2010 késő nyarán neki írt e-mailjéből. „Tévedés volt Magyarországon, Debrecenben maradni. Tévedés volt irodalommal foglalkozni. Az elkövetkező évek, évtizedek a romlás és a veszedelem beláthatatlan rengetegét hozzák ránk. A dél-amerikai diktatúrákra emlékeztető hamis és cinikus világ rajzolódik ki, mi, Debrecenben már 1998 óta szenvedjük ezt. Mostantól az egész országra ki fog terjedni. Reménytelen. A demokrácia eszméje kihalni látszik, a szellem szabadságát emlegetve pedig nevetség tárgyává teszi magát az ember. Vissza a Kádár-rendszer szocializmusába, ez a program, erős nacionalista ideológiával egyesítve. Elborzasztó perspektíva (…) Mindent itt kellene hagyni, és valahol, bárhol, akár utcasöprőként újrakezdeni. Van még húsz évem. Vagy harminc. És a gyerekeink egy normális világban élhetnek. Magyarország beteg, reménytelen, mint azok, akik kormányozzák, és mind, akik az elkövetkező évtizedekben más emberek sorsáról dönteni fognak. Az emberek még nem tudják, nem is fogják tudni, hogy a Kádár-korszak szörnyű ideje fog visszatérni évtizedekre, amelytől gyerekként és fiatalként borzadtam, attól, hogy ez lesz az életem. Ezért a barátommal úgy döntöttünk, hogy emigrálunk. Ő 1988-ban elment, én néhány év múlva követtem volna. Azonban csapdába estem, ó jaj, azt hittem, egyszer majd egy normális, demokratikus ország lesz ebből, ahol élni lehet.”
Még csak 2010 volt, amikor ezt írta. Aztán néhány év múlva elment nem csak innen, mindenhonnan, örökre, önként.
Itt maradt ránk, hogy hiába próbálnánk elkapni a tekintetünket – bár miért is próbálnánk? –, oda kell nézni, olyan szemérmetlenül történik minden. Szó nincs fal felé fordulásról, flakonról, téli cókmók alatti keresgélésről. Megy minden oda a lábunk elé, csakhogy nem kerekesszékekből, hanem finoman kárpitozott, fűtött bőrülésekről. Lépjük csak át!
A szégyen a közös. (Már abban a körben, ahol nem büszkék minderre.) A világsajtó legtöbbet idézett forrásai egyre gyakrabban teszik hozzá a hagyományos értékektől távolodó magyar politika minősítéséhez, hogy mindez az itteni választók zavartalan támogatásával történik. Mi csináljuk. Hogy mit? Csak az elmúlt napokban: egy ember politikai gegként visszakéri a NAV-tól a befizetett adóját, mondván, nem arra szánta, amire költik, válaszként, már korántsem viccből, hatalmas bírságot kap. Ahogy nyomozó hatósági idézést kapott Horváth András, aki volt adóhivatali dolgozóként jelentette fel a céget nagyjából azért, ami a kitiltási botrányhoz is vezetett. Hadházy Ákos képviselőként lép fel a korrupció ellen, visszakézből mennek neki a családjának, a klánnak, ahogy mondják. S közben csak viszik, viszik az udvari emberek a közbeszerzéseket és az állami hiteleket, támogatásokat, hogy már lassan megszánjuk őket, miként boldogulnak ennyi nagy vagyonnal.
Minden a szemünk előtt, sok minden feltárva. Hiába. A görög mitológia rettenetes, gyilkos szfinxében legalább volt annyi becsület, hogy amikor megfejtették a titkát, szégyenében levetette magát egy szikáról. Mi lápon élünk, nincs szikla.
Most ott tartunk, hogy egy Merkel kontra Putyin világfelmérésben, ahol a német kancellár a svédeknél 84/12-re, a hollandoknál 83/14-re, a franciáknál 71/20-ra nyer, nálunk 38/29-re vereséget szenved. Hogyan? Információelvonási tünet lehet ez is. Nincs hét, hogy a hatalom ne rombolna maga alá egy sajtóterméket. A Figyelő volt a legutóbbi. Bevonult oda szerkeszteni a Fidesz maga – lényegében. Előbb-utóbb nem marad itt információ.
Ha nem lennének ennyire szégyentelenek, hogy felénk fordulva végzik a dolgukat, arcukon a megkönnyebbülés üdvözült mosolyával, hogy végre ez is megvolt, lassan már nem is tudnánk semmiről.
De éreznénk.
