…és mártírtársai
E héten volt immár a harmincegyedik évfordulója annak, hogy megtörtént Nagy Imre és mártírtársai újratemetése, az állampárti rendszer politikai demokráciával történt lecserélésének fontos mozzanata, sőt, az alapvető változás tömeges tudatosodásának talán legdöntőbb pillanata. Nagy Imréről, a kommunistáról és hazafiról, illetve az identitásválasztásáról sok igazat és hazugságot leírtak már. Jóval kevesebbet azokról, akiket a mártírtársaiként emlegetnek: Gimes Miklósról, Losonczy Gézáról, Maléter Pálról és Szilágyi Józsefről. Ez az írás sem az ő személyük egyenkénti méltatásáról szól, aki akar, utánanézhet, kik voltak ők, mik voltak egyéniségük közös, illetve eltérő vonásai. Itt és most csak annyit szeretnék kiemelni, hogy társak voltak, az út végén mártírtársak. Közös sorson osztoztak, bármi történt is azelőtt.
Vannak helyzetek, amikor azt kell mondani, ennek és ennek így és így kell lennie, bármi történt azelőtt. És ez nem feltétlenül csak az olyan végletekig kiélezett, drámai helyzetben igaz, amikor az egyén tudja, hogy el fogják venni tőle az életét, hacsak nem tagadja meg önmagát – sőt, lehet, hogy akkor is el fogják venni, ha megteszi. Olyankor el kell jutni a mártíromságig, bármi történt azelőtt, rendben van.
De igaz lehet ez, mármint a szükségszerűség belátásának kötelező volta talán olyankor is, amikor pontosan fordított a helyzet: amikor az ember arra a felismerésre jut, hogy korábbi legjobb meggyőződését is meg kell kérdőjeleznie, sőt, félre kell tennie, mert olyan alapvető módon változtak meg a körülmények, hogy amit következetességnek vélünk, az már ellentmond a túlélés alapkövetelményének, az alkalmazkodás képességének – nem feltétlenül csak az egyén, hanem az egész társadalom alkalmazkodási képességét tekintve is.
Nagyon nem jó érzés erre a felismerésre jutni, de előfordul. A nyolcvanas évek legvégén például sok, addigi meggyőződéses kommunistával megtörtént. És tekintettel arra, hogy a kommunizmus meglehetősen sokáig tartott, akár egy egész dolgos életet le lehetett élni vakhitben, öncsalásban, ami sokáig nem is látszott csalásnak, a hit őszinte volt, és a kétely csak lassan tört utat magának, ha egyáltalán. Nem lehet annál rosszabb, mint az élet alkonyán rájönni arra, hogy téves utat jártunk.
Akik most hisznek az állampárt építésében, még nincsenek ilyen kínos helyzetben, legalábbis, ha egészen fiatalon kezdték. Még időben ráébredhetnek arra, hogy a lenini út járhatatlan. Az a fontos, hogy ne legyenek túlságosan fanatikusak, ne gondolják, hogy van olyan harc, amely a végső, és ne legyenek szilárdan meggyőződve arról, hogy a vetélytársat egyszer s mindenkorra meg kell semmisíteni.
Vegyék tudomásul, hogy a baloldaliságot csak ideig-óráig lehet szitokszóvá tenni, miként annak idején a jobboldaliság is ki tudott törni a vállalhatatlan fogalmak karanténjából. Hogy baloldaliság, illetve jobboldaliság tartósan létezik – élt, él és élni fog – akkor is, ha éppen a színpadon szereplő bal- vagy jobboldali pártok elviselhetetlenül politizálnak, s akár el is tűnhetnek a süllyesztőben.
Lehet ugyan azt mondani, meg viccesen is hangzik, hogy kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna, de Nagy Imréék történetesen azt példázták, hogy kommunistából válhat hazafi. Ha a megbélyegzés helyett méltányosságra törekszünk, akkor azt is feltételeznünk kell, hogy nacionalistából válhat demokrata. Nem biztos, hogy sikerül neki, de legalább próbálkozhat. Nem csupán végtelenül elkeserítő, hanem kifejezetten unalmas is lenne, ha ebben az országban most már mindenki megmaradna olyannak, amilyen formát éppen most ölt az arculata. De ilyesmi aligha lesz, hiszen a Fidesz eddigi története a mindenkori helyzethez való rugalmas alkalmazkodás sikertörténete. Alkalmazkodni pedig mindig kell valamihez.
Ebben a lapszámban olvasható egy olyan cikk, amelyből kiderül, hogy a mostani fiatalság jelentős része szinte semmit nem tud Nagy Imréről és mártírtársairól. A mai kurzus nem kedvez annak, hogy árnyaltan mutassanak be bármit és bárkit akár a történelemoktatásban, akár más téren. Minden fekete vagy fehér. Itt lenne az ideje áttérni a színes filmre.
