Mátyás Győző: Meghekkelt világ
Hogy az oroszok már megint a spájzban vannak, azért tudható volt eddig is. Sőt az is, hogy a magyar kormány a keleti szél szárnyára kapva készségesen segíti beljebb őket a nappaliba. (Lásd még Paks 2. „az évszázad üzlete”; a háttérben a békemenet öntudatosan feszíti ki a „Nem leszünk gyarmat” feliratú molinót.) Miközben a hatalmi tényezőknek még viccelni is van érkezésük: „Paks II. megépítése nem növeli Magyarország Oroszországtól való függését”.
Ezt a képet árnyalta tovább a minap a titkosszolgálatok egy volt – a szellemdús Kósa képviselő bon mot-ját idézve: kiugrott, ámde élő – műveleti igazgatója. Az ő interjújából nagyjából az derül ki, hogy a magyar kormány által menedzselt letelepedési kötvény buli (és tegyük hozzá a vízumbizniszt is) segedelmével az orosz titkosszolgálatok csak azt az ügynököt nem telepítették be hozzánk, amelyiket nem akarták. Ha meg a hazai elhárítás mégis megpróbálta elejét venni az orosz rulettnek – a politika leállította őket.
Ami különösen érdekes egy olyan országban, ahol – legalábbis a propaganda szintjén – annyi szólam hangzik el a nemzeti érdekek meg a szuverenitás védelméről.
Az igazság persze az, hogy az oroszok szépen meg tudják kavarni más országok, adott esetben világhatalmak politikai életét is.
Az, hogy – legfelsőbb parancsra – elég aktívan igyekeztek Trump javára befolyásolni az eredményt az amerikai elnökválasztáson – immár tény. Maga az elnök (percenként háromszor elüvöltve, hogy fake news) természetesen tagadta ezeket a megállapításokat, ami – ismervén a (alternative) facts-hez való viszonyát – nem annyira csodálnivaló. Pedig az amerikai szolgálatok idevágó felfedezései ismertek voltak akkor is. Trump azonban csak twittelt tovább a média kitalációjáról. Aztán napvilágot láttak a CIA az FBI és az NSA közös jelentésének alapvető megállapításai, amelyek szerint "nagyon megbízható információk állnak rendelkezésre arról, hogy maga az orosz államfő rendelte el a kampányt az amerikai elnökválasztás demokratikus folyamatának aláásására és a demokrata párti elnökjelölt, Hillary Clinton lejáratására.” Közben egyre másra kerültek gyanúba Trump stábjának tagjai Manaforttól Flynnig, hogy egész jól elbizniszelnek az oroszokkal. S ekkor már mindenki suttogta, hogy az FBI vizsgálatot folytat ebben az ügyben, így hát nem csoda, hogy – részben elterelésként, részben a szokásos suttyóságból – Trump elhajította a Twitter-petárdákat. Vagy négyet egymás után arról, hogy őt maga Obama hallgatta le a választások alkalmával. „Most tudtam meg, hogy Obama lehallgattatott a Trump Towerben…” – így az első. S a kedvencem: „Micsoda aljasságra vetemedett Obama, hogy lehallgatta a telefonomat a szent választási küzdelemben. Ez olyan, mint a Nixon/Watergate. Micsoda gonosz (vagy beteg) fickó.”
Nos a hétfői kongresszusi meghallgatáson James Comey, az FBI igazgatója szó szerint ezt mondta az üggyel kapcsolatban: „Nincs olyan információm, amely alátámasztaná ezeknek a tweeteknek az állításait. Az Igazságügyi Minisztérium is felhatalmazott, hogy elmondjam: az ő válaszuk ugyanez. Nincs olyan információjuk, amely igazolná az elnök tweetjeit”.
Majd Comey türelmesen elmagyarázta a lehallgatás jogi feltételeit, amelyek eleve kizárják, hogy erre Obama utasítást adhatott volna.
A cáfolatok ellenére Trump természetesen magabiztosan jelentette ki, hogy igaza van. Az úgynevezett incidental collection-re hivatkozva, amikor legálisan(!) egy (súlyos gyanúba keveredett) idegen és egy amerikai állampolgár beszélgetését hallgatják le. Ráadásul titoksértést valószínűleg éppen Trump bizalmasa, David Nunes követhetett el ezt az információt először a sajtóval megosztva. (Amúgy pedig nyilván a Comey által hivatalosan is megerősített FBI nyomozás sem indult volna el, ha Trump stábtagjai nem ápolnak oly szívélyes viszonyt vélhetőleg hétpróbás orosz kémekkel.)
Az igazán elgondolkodtató fejlemény azonban az, hogy most demokraták és republikánusok között dúl a háború, megy a sárdobálás, mélyül a bizalmatlanság. És az amerikai nagypolitika egy, az elnöki posztot lejárató pojáca zagyva tweetjeiről vitatkozik. Pontosan úgy, ahogyan azt az oroszok szeretnék. Azt hiszem, Michael McFaul, a The Washington Post cikkírója látja jól a helyzetet: „A Kreml elérni látszik egyik célját, azt, hogy gyengítse az Egyesült Államokat. A Trump-érában társadalmunk mélyen megosztott, még az orosz fenyegetést illetően is. Ez nagyon jól szolgálja Oroszország érdekeit”.
Lehet, Putyin mégiscsak meghekkeli az amerikai demokráciát.
