Mátyás Győző: Dráma a színfalak mögött
Bata Éva, Harkányi Endre, Herczeg Adrienn, Hevér Gábor, Járó Zsuzsa, Kerekes József, Kovács Patrícia, Lengyel Tamás, Mészáros Máté, Molnár Áron, Péter Kata, Réti Adrienn, Stohl András, Telekes Péter, Tornyi Ildikó, no és persze Eszenyi Enikő. Igazán illusztris névsor jeles színészekkel, együtt egy jó darabban, ihletett rendezéssel biztos nagyot alkotnának, szívesen megnézném őket. De most – pláne, hogy az előadások is szünetelnek – nézni leginkább interjúkat lehet velük, meg olvasni is arról a botrányról, ami a Vígszínház körül zajlik. A történet ismert, először csak egyvalaki állt a nyilvánosság elé azzal, hogy Eszenyi Enikő igazgatónő a hatalmával visszaélve megalázza kollégáit, lelki terrort gyakorol, abúzust követ el. Majd mind többen csatlakoztak ehhez a véleményhez, alátámasztották a vádakat, újabbakat említettek, így kerekedett a dolog „üggyé”, amelyet immár kivizsgál a főváros. Ezek súlyos vádak. „Verbális erőszak és agresszív kommunikáció” áll a színészek által megfogalmazott levélben, mások szót ejtenek az úgynevezett „felülrendezésről”, vagyis arról, hogy Eszenyi Enikő kihasználva a hatalmát, belenyúlt a kollégák munkájába, átrendezte azt, de esik szó a színész jogok önkényes korlátozásáról, színházon kívüli munkájuk ellehetetlenítéséről stb. Ám a legfőbb vádpont nyilván az, hogy az igazgatónő megalázta, megszégyenítette kollégáit, beletaposott a lelkükbe.
Ha mindez igaz, szörnyű állapotok uralkodhatnak az ország egyik legnépszerűbb színházában. Ahol teltházas előadások mennek. Jó előadások egyébként. És itt kell tennem egy kitérőt, nehogy később az a látszat keletkezzen, hogy valamiféle előítélet mozgat. Jómagam sok előadását ismerem a Vígnek, Eszenyi mindkét most futó rendezését (Hamlet, Diktátor) a maga ellentmondásaival együtt is izgalmasnak, érdekesnek tartom, vizuális megoldásait tekintve pedig elsőrangúnak. (Most nincs műsoron a Földrengés Londonban, ami legpregnánsabban mutatja, hogy kevesen értik annyira, mint Eszenyi, hogy a színház nem pusztán gondolat, hanem szcenika és látvány. A Földrengés Londonban páratlan rendezés, ami a vizuális effektek gazdagságát és invenciózusságát illeti, kár hogy maga a darab túl didaktikus.) Mindebből adódik, hogy én Eszenyi Enikőt nagyra tartom rendezőként. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen igazgató. Nem is tartozik rám. Gondoltam - eddig. Mert ami az ő igazgatói ténykedésével kapcsolatban nyilvánosságra került, az közügy. Az engem is érint, a nézőt. Mert befolyásolja a produkciók minőségét, az egész színház mint társulat és mint alkotóműhely életét.
Mondják, hogy a színház nem demokratikus intézmény, tényleg nem az. De nem is csendőrlaktanya vagy fegyintézet. A színész a testét, az idegrendszerét adja a rendező kezébe, hogy formálja, alakítsa, amíg hozzá nem passzítja a szerepbeli figurához. Mindez nyilván az átlagember számára ismeretlen pszichikai terheket, olykor kínzásnak tűnő megpróbáltatásokat jelent, de csak egy határig. Ha ezt valaki túllépi, az már a színész egyénisége, identitása elleni támadás.
És akik Eszenyi módszereiről beszélnek, azt állítják, hogy ő átlépte ezt a határt. És elég sokan állítják. A kívülállók nem tudhatják, mi igaz ezekből a vádakból. De azt pontosan láthatják, hogy az igazgatónő hogyan reagál ezekre az állításokra. Olykor több mint kínosan.
Egyfelől igyekszik oly módon dramatizálni a dolgot, hogy most, amikor ilyen vészterhes időket élünk (koronavírus!), akkor ezek a helyzet komolyságát át nem érző figurák ilyen semmiségekkel hozakodnak elő. Finoman szólva ez elég álságos és ízléstelen manipuláció. Ennél csak az rosszabb, amikor Eszenyi Enikő azt kérdi sokat sejtetően, hogy miért pont az igazgatóválasztás előtt pattant ki ez a botrány. Azt sugallja, hogy egyfajta időzítés lehet e mögött. Vagyis hogy itten a színészek borongva összeültek azon morfondírozni, miként buktassák meg a regnáló direktort? Ugyan már! Miféle olcsó kifogás ez! Most van igazgató választás, ezért most állnak elő kifogásaikkal a színészek, jelezve: nem akarják, hogy továbbra is abúzusnak legyenek kitéve. De még silányabb magamentség, hogy a kritikákat Eszenyi Enikő valamiféle politikai okokból szőtt komplottnak akarja beállítani. Ez már a politikusoktól megszokott mellébeszélés szintje.
Lehetett volna másként is reagálni. Kiállni a nyilvánosság elé, megkövetni azokat, akiket megsértett, vagy ellenkezőleg, bizonyítani, hogy rágalmakról van szó, mindkét megoldás felelős személyiséget mutatott volna.
Nem tűnik éppen az ideális vezető típusának, ha egy autoriter valaki kritikus helyzetekben szembenézés helyett a kitérést, a maszatolást választja.
