Martin József: Sokszögletű földgömb
Ötven éve, amióta közelebbről, távolabbról, de kitartó érdeklődéssel figyelem a világpolitikát, egészen rendezettnek tűnt glóbuszunk – legalábbis az a fele, amely közelebb esett hozzánk. Két világhatalom, vasfüggöny Európában, a szövetségi rendszereken kívül maradni szándékozó „el nem kötelezettek” – ezek voltak rendíthetetlennek látszó sarokpontjai az akkori világrendnek. Pedig némely rendetlenségek máig hatnak, mi több, ha rájuk pillantunk, úgy tűnhet föl, micsoda röpke idő ez az öt évtized. Ötven éve, a hatnapos háború után Jeruzsálem státusa lett a Közel-Kelet egyik nagy vitapontja, s esztendőkig hullámzott az érvek csatája, miként értelmezendő a Biztonsági Tanács nevezetes 242-es határozata: a győztes Izraelnek az összes megszállt területet ki kell-e ürítenie, vagy csak a „megszállt területekről” kell visszahívnia katonáit. A francia nyelv finom különbségtétele a többes számú határozott (les) és határozatlan (des) névelő között a szakértők és kommentárok seregének adott vitaanyagot. És mivel búcsúzik a 2017-es esztendő? Donald Trump intézkedése az amerikai nagykövetség áthelyezésére a felejthetetlen szépségű és sokszínű Jeruzsálembe ismét óriási vihart kavart az arab világban, igazi összecsapásokat és dühös szócsatákat váltva ki, a szövetségesek pedig idegesen megriadtak.
Nesze nektek háttértárgyalások, finom diplomáciai tapogatózások, megint vissza az erőszak völgyébe, ha nem szakadékába. Nem vetném el a sulykot, már csak azért sem, mert sok jóslatot láttam köddé homályosulni, majd a megvilágosító napfényben fölszívódni az elmúlt ötven év folyamán. Nem is elsősorban Fukuyama professzor híres és nyilván félreértett tanulmányára gondolok, amely szerint a vasfüggöny leomlásával és a szovjet birodalom szétesésével eljött „a történelem vége”. Tudós történész ilyent nem is állíthat, a jóslat óta eltelt negyedszázad pedig maga a cáfolat, ha egyáltalán kell valamit cáfolni. Ellenben Alvin Toffler, több nagy hírű jelen- és jövőkutató munka szerzője 1990-ben, egy évvel a Tiananmen téri tüntetések brutális, máig nem tisztázott vérbe fojtása után azt találta írni, hogy a felülkerekedő keményvonalasok „nem pihenhetnek sokáig a babérjaikon. Kína még csak a legelső lépéseket tette meg a 21. századba vezető úton.” De bizony pihentek, a szabadság egykori szele Moszkvából és Közép-Európából máig nem ért el Kínáig, s továbbra sem tudjuk, hogy az egypárti diktatúra és az államkapitalizmus sajátos elegye végül mivé formálja a kínai birodalmat. Egyelőre várni kénytelenek a Tiananmen téri halottak, de ők már ráérnek, s holtukkal bizonyítják Mao elnök igazát arról, hogy a puskacsőből fakad a hatalom.
Az ugyancsak nagy hírű, ám valóban elmélyült tudósnak tekinthető Samuel Huntington professzor elméletét sem teljesen igazolta a gyakorlat: az elmúlt ötven év egyetlen s döbbenetesen pusztító európai háborújának, a jugoszláviai harcoknak a hatása alatt írt tanulmány leegyszerűsített lényege szerint a civilizációk törésvonala mentén alakulnak ki pusztító háborúk. A széthullott Jugoszláviában a szerb-ortodox, a horvát-katolikus és a bosnyák-muzulmán világ tragikus egymásnak feszülése jól illusztrálta tézisét, ám számos példát találunk az elmúlt évtizedekből az iszlámon belüli öldöklő harcokra, szektariánus gyűlölettől izzó merényletekre. De a legutóbbi mianmari gyalázat Huntington felé billenti a mérleget: a katonák brutális diktatúrája alól fölszabadult egykori Burmából a buddhista civilizáció nevében üldöztek a szomszédos és koldusszegény Bangladesbe sok százezer muzulmán vallású rohingyát. Menekültkérdésben Ferenc pápa a legjobb tanácsadó: ezúttal is tudta, hogy az emberiesség és irgalmasság nevében mit kell tenni a szerencsétlen földönfutókkal.
Közép-Európától és Közép-Ázsiától Dél-Afrikáig, Oroszországtól Latin-Amerikán át Afrikáig diktatúrák tucatjai omlottak össze az elmúlt ötven év alatt, sokszögletűvé, sokpólusúvá vált az egykori bipoláris elrendezés. Rengeteg új állam jött létre, s ha ezek megszületése a délszláv világtól, Kelet-Timortól Koszovón át Dél-Szudánig nem volt is mentes súlyos harcoktól, a szuverén országok megalakulásával egy időben a globális erőszak összességében mégis csökkent, a kereskedelem és az egyetemes kooperáció növekedett, fejtegeti a londoni The Economist. A londoni hetilapnak lenne igaza, s nem azoknak, akik szerint szörnyen „rendetlen”, terroristáktól hemzsegő és a kemény kezeket visszasíró világrendbe érkezünk?
Eseményekben fölsorolhatatlanul gazdag ez az ötven év, de gazdagodtunk-e erkölcsben, tisztességben? Lukianosz hellén gondolkodó Krisztus után a második században így fakadt ki: „Nem nevetséges-e, ha egész államok, népek közösségben, hivatalosan hazudnak?” Íme, „haladásunk”: a „hivatalos hazugságoknak” mai sokszögletű világunkban se vége, se hossza.
