Lakner Zoltán: Lázadás a periférián

2019. január 29., 09:23

Szerző:

A kelet-európai bérekhez, pontosabban a keleti uniós államokban működő Audi-üzemek béreihez szeretnének felzárkózni a győri gyár százhatvannyolc órás sztrájkot hirdető dolgozói. A szakszervezeti vezetők nem az ingolstadti fizetéseket célozták meg, de azt igenis szeretnék elérni, hogy annyit lehessen keresni az Audinál Magyarországon, mint Csehországban, Lengyelországban, Szlovákiában.

A győri Audi látható pont a globális gazdaságban. A világszerte ismert, többnyire német autómárkák hazai gyárai a magyar gazdaság húzóerejét adják. Amellett, hogy szaporítják a nemzeti összterméket, munkaerőt tartanak itthon, valamint példátlan lehetőséget kínálnak a mindenkori kormánynak, hogy a gazdaság fejlettségét bizonygathassák.

Holott ez a gazdaság enyhén szólva féloldalas. Nemcsak Magyarországot jellemzi, de minket különösen sújt, hogy a fejlettségi szigetek kapcsolódás nélkül emelkednek ki a félperiférián dekkoló hazai gazdaság poros átlagából. Magyarország hét uniós fejlesztési régiója közül négy az egész unió húsz legszegényebb térsége között található, de a prosperáló országrészeken belül is találunk beszakadó településcsoportokat.

Ezekhez képest az olyan ipari központok, mint Győr, teljesen más pályán mozognak.

Amikor az Audi munkavállalóinak szakszervezete a dolgozói követeléseket megfogalmazta, olyan összegeket sorolt elő, amelyek a hazai átlagkeresethez képest csillagászatiak. A horizont ugyanis nem a magyar ugar, hanem egy világcég belső viszonyrendszere.

A győriek megelégelték, hogy a profittermelés egyik fő eszköze az ő béreik és egyéb juttatásaik leszorítása az Audi normáihoz képest.

Az Audi munkásainak példátlan szervezettsége lényegében összevethetetlen a hazai munkaerőpiacon tapasztalható általános állapotokkal. A győri gyár dolgozóinak több mint hetven százaléka szakszervezeti tag, a sztrájk valóban lefedi a teljes állományt. Ez dicséri a munkások érdekfelismerési magabiztosságát és a szakszervezeti vezetők profizmusát, de abból a különleges helyzetből is adódik, amit egy nemzetgazdasági szempontból kulcsfontosságú, a világgazdaság hálózatába erős szállal bekötött üzem pozíciója jelent. Ezért a hazai társadalmi és érdekvédelmi visszhangnál a győri dolgozóknak gyakorlati értelemben többet jelent az IG Metallnak, a több mint kétmillió tagot számláló német ipari szakszervezetnek a szolidaritása.

A sztrájk már a félidejénél többe került az Audinak, mint amennyit a követelt béremelésre kellett volna fordítania. Nem szólva arról, hogy azok a németországi gyárak, amelyek a Győrben előállított motorokkal dolgoznak, ugyancsak kénytelenek leállni. A tovagyűrűző hatással a sztrájk szervezői feltehetően tisztában voltak, és alkuerőként számoltak ezzel a fejleménnyel. Ugyanakkor a győri Audi cég menedzserei, és persze a vállalatcsoport felsővezetése is nyilván szintén mérlegeli egy másfajta láncreakció lehetőségét. Azt nevezetesen, mi történik, ha a periféria fellázad, és nemcsak Magyarországon, de Indiában, Brazíliában, Spanyolországban vagy Mexikóban is elkezdenek magasabb bért követelni az Audi-munkások.

Persze az, hogy az egyes országokban mit lehet vagy mit érdemes követelni, függ az egyes kormányok gazdaságpolitikájától, stratégiájától is, már ha van nekik olyanjuk.

Ami Magyarországot illeti, a kormánysajtó mindeddig feltűnő mérsékeltséggel követi a győri híreket. A Miniszterelnökséget vezető miniszter a távolból bízik a felek megegyezésében. Inkább Parragh Lászlót küldték előre, hogy nyilvánosan aggódjon, amiért a sztrájkolókkal „elszaladt a ló”, és „rongálják a Magyarországról alkotott befektetői képet”.

Csakhogy éppen az a kérdés, milyen ez a kép.

A magyar gazdaság mindenkori irányítói lassan harminc éve abban bíznak, a külföldi befektetések nemcsak húzni fogják az országot, de az általuk generált fejlődés hatásai majd leszivárognak a mélybe, megtermékenyítik az egész termelési szférát. Ennek érdekében célzott infrastrukturális beruházásokkal, speciális adókedvezményekkel, emellett a globális ipar viszonylatában alacsony bérszinten és rugalmas időben foglalkoztatható munkaerővel igyekeztek és igyekeznek idevonzani és itt-tartani a multicégeket.

Minden nemzeti melldöngetés, habverés, önajnározás ellenére az Orbán-kormány e téren semmi újat nem talált ki. Inkább még formalizálta is ezt a politikát az úgynevezett stratégiai partnerségi megállapodásokkal, egyfajta garanciát adva a multiknak arra, hogy bár mifelénk a jogállamot már nem lehet komolyan venni, de vannak szereplők, akik ennek nem a hátrányait fogják elszenvedni, hanem az előnyeit élvezhetik.

A magyar kormány számára különösen fontos a német ipar támogatása, az ugyanis az uniós forrásokon kívül az Orbán-rendszer egyik fő finanszírozója. Irányítóinak mindegy a magyar politikai rendszer alakulása, annak meg csak örülnek, hogy az unión belül találtak egy kezes autokratát.

Azzal, hogy az Audiban nekiálltak béremelést követelni, a magyar munkások bekapcsolódtak egy globális gazdasági játszmába. A kormány most még hallgathat, hiszen nem tűnik valószínűnek, hogy az Audi egy csapásra összecsomagoljon és elmenjen Győrből. Egyelőre azt sem láthatjuk, hogy a bérkövetelés milyen módon alakítja át az Audinál a Győrrel kapcsolatos cégstratégiai terveket.

Ha azonban a bérharc hosszabb távú hatása legalábbis a multik egyes további befektetéseinek elmaradása lenne, akkor a csúcscégeket fügefalevélként maga előtt tartó kormány gazdaságpolitikájának üressége lepleződik le. Kiderülne, hogy a propaganda dübörgése ellenére a kormány alig tud ténylegesen tenni valamit, ha egyáltalán akar, amikor a magyar munkavállalók béremelést próbálnak elérni. És az is világossá válna, hogy a rendszerváltás óta még mindig nem sikerült kitalálni, hogyan csatlakozzon rá a magyar gazdaság egésze, de legalább a mainál jóval nagyobb része a világra, s egyáltalán mi volna a kormány ajánlata a befektetőknek, ha nem bocsáthatja áruba saját polgárainak anyagi sebezhetőségét és kiszolgáltatottságát. 

London, 1997. augusztus 31, vasárnap. Hogyan tudtad meg?  Ezt kérdeztük egymástól. Diana és Dodi autóbalesete 25 éve, vasárnap hajnalban történt, amikor az európaiak nagy többsége ágyban volt és aludt.