Első szmokingom története

Ha azt mondanám: azzal kívántam hozzájárulni a proletárdiktatúra fellazításához, bomlasztásához, hogy 1979-ben szmokingba bújtam, nem mondanék valót. Bár e gesztus sem lett volna teljesen példa nélküli. Baudelaire például az 1848-as forradalom alkalmából a heves utcai harcokhoz, a barikádokra hófehér frakkot készíttetett. (Más idők, más divatok. És más méretek, persze!)

Úgy esett különben, hogy már hosszabb ideje szolid, de tartós nyomás alatt voltam ennek az akkoriban nem teljesen idő- és pártszerű öltözéknek a tárgyában. Szabóm 1956 enyhülő tavaszától kezdve mondogatta, egyre bizakodóbban: azért elébb-utóbb csak kell csinálnunk egy szmokingot a tanár úrnak. Járatos lévén a Corvin köz környékén, ’56 novembere után aztán többet nem hozakodott elő vele. Igaz, Istenben boldogult Terényi Lajos szabómester jobb napokat látott ember volt. A szakmát a húszas években a Bond Streeten tanulta (amely akkor még nem a Jamesről volt híres), olyan bajuszkát és frizurát hordott, mint Clark Gable. Szabóm modora angol volt, és úri.

Véletlenül tértem be hozzá 1954 tavaszán. Kecskeméti utcai kis kirakatát egyetlen pantalló ívelte át, de látszott rajta, hogy a népi demokratikus Budapest vörös belvárosában nem ível úgy senki. S bár elébb tartózkodón azt kérdezte: szabad megtudnom, ki ajánlott? – utóbb bizalmas viszonyba kerültünk. Ezt mi sem mutatta jobban, mint hogy eljutottunk az optimista „elébb-utóbb kell csinálnunk egy szmokingot a tanár úrnak” mondathoz. A hatvanas évek elejére aztán eltűnt a műremek nadrág a kirakatból, viszont megjelent a helyén egy terebélyes plakát, hogy azt mondja: „Éljen november 7!” S mint említettem, már bizalmas volt viszonyunk, annyira legalábbis, amennyire egy angol úri szabó és kliense, egy kezdő, de igyekvő gentleman között lehet, kérdő pillantásomra csak annyit mondott csendesen az ősz mester: a bolt elejét kiigényelte egy háziipari szövetkezet, és ő most csak a zöld függönnyel leválasztott hátsó zugban, a szabászasztalnál „egzisztál”. A kellemetlenségért elnézésemet kéri. (Nem bírta sokáig, hamarosan gyászjelentést kaptam.)

Így aztán első szmokingomat nem ő szabta. Hanem a véletlen.

Történt pedig, hogy kedves valahai tanítványom és utóbb barátném, az Amerikába disszidált Flóra levélben ajánlatot tett egy közös budapesti szilveszterre. A hely kiválasztását rám bízta. Már jól benne voltunk a decemberben, szabad asztal alig akadt, tán csak egy akkoriban megnyílt szállóban. Így esett, hogy december 31-én este hétkor ott randevúztunk. Azt már tudtam, hogy Flóra és a férje, Andrew nem a rongyosbál maradékaiból szokott öltözni, én is ki akartam hát vágni a rezet. Csakhogy miből? Honnan? És egyáltalán: miféle rezet? A karácsonyi családi ebéden megosztottam gondjaimat az enyéimmel, s feleségem keresztmamája felkiáltott:

– De hisz itt a Károly szmokingja!

Károly bácsi az időtt éppen Nyugat-Németországban élte a friss disszidensek gondtalan életét, de erre az útra, amely számára egy IBUSZ-túra bécsi célállomásánál végződött (szinte rohamléptekkel), s ahonnan azonnal Münchenbe ment, nem vitte magával a szmokingját. Az biz itt volt. Felpróbáltam. Itt egy kicsit bevenni, ott egy keveset felhajtani, – no de, ki csinálja meg ezt a két ünnep között, ripsz-ropsz? És egyáltalán: az ipari tanulók intézetét végzett, a Vörös Október Ruhagyár szalagjaihoz kiképzett szabászok kezébe való-e efféle? Terényi úrra már nem gondolhattam, ő valahol az örök szabászasztal mellett állt az angol úri szabók mennyországában.

– Nézzük meg, ki csinálta – mondta nejem praktikus keresztmamája –, hátha...

Ez itt már – sajnos – nem a reklám helye, mondhatom hát: Móczár Imre, Harminczad utca 4. S bár jócskán eltelt az idő, felütöttem a telefonkönyvet. Ott a név és a cím. Telefonálok. Mondom: régi vevő náluk készült szmokingja, igen, még a háború előttről, át kéne alakítani, de sürgős lenne. Vigyem föl – mondta –, megnézi.

S lőn. Kopott lakás, kopott öreg. Nézi. Mondja: – Tessék megfogni ezt az angol szövetet. Ez ma is hibátlan. És tényleg mi csináltuk. Mit tetszett mondani, kinek? Kázméry úrnak? Na, rögtön megnézem.

És elővett egy zsilettet, felfejtette a jobb oldali belső zseb bélését, s kihúzott egy vászondarabot. Mondta: – Tetszik tudni, mi minden ruhába belevarrtuk, hogy kinek készítettük, és mikor adtuk át. Na, itt van ni: Kázméry Károly, 1939. szeptember 1.

Történetesen azon a napon volt a feleségem keresztelője. Aznap tört ki a második világháború. Károly bácsi doni behívójára ezen a napon kezdték írni az első betűket.

– Na, nézzük, hogyan áll. Igen... Itt egy kicsit, meg ott egy kicsit. Holnapután lehet érte jönni. Csöppet meg is vagyok hatódva – mondta. – Na de ilyet, ennyi idő után...

Így esett, hogy szilveszter este életem első szmokingjában fogadtam Flórát és férjét.

– Bocsánat, én nem hoztam tuxedót, azt hittem, itt még nem kötelező – mondta Andrew zavartan és sötét öltönyben.

– Hát pedig bizony, vagy legalábbis majdnem – hencegtem a Károly bácsi gazdátlanná vált, már históriai értékkel is bíró, archaikus öltözékében; de büszkén.

Aztán a szilveszteri hangulatban egy fröccsel bélelt, táncos lábú pincér egyetlen graciőz mozdulattal végigöntött a malacpecsenye zsírjával (plusz vörös káposzta).

Az én sokat látott első szmokingomat persze kitisztíttattam. Itt lóg a szekrényemben. Hetvennégy évesen is – mint az új.

Dicsértessék a tisztes ipar!