Buják Attila: Karanténszerelem
– Vége – rontott be Csipisz nőstény, és azonnali reakciót is várt. – Lefújták. Nincs többé járvány.
A reakció ilyenkor valami táp (a márkát nem akarom reklámozni, de tény, hogy lédús, szójaalapú, marhahúsaromával ízesített, magas tápértékű macskaipari termék), ami kijár egy Csipisz-féle rosszéletű kalandornak, aki a járvány idején életének negyedik leesését és szökését kivitelezte. Most is meglett, mint mindig, megmártózott a szabad COVID-világban, és mint rendesen, most is visszatért. A visszatérés pontatlan kifejezés. A házimacska (felis catus, Linné, 1758) nem halad az időben, nem történnek vele meg a dolgok. A macska „van”, a világba ágyazva. Ha eltűnik, egyszer csak nincs. És előkerül, újra van, mint a létezés látható oszlopa. Szökésről tehát nincs szó. A kilenc élet is hazugság, és a macska egyáltalán nem álnok. Ezt Konrad Lorenz is bizonyítja. „A macska álnok? (Afféle) közmondássá vált ostobaság, ami ellen hasztalanul küzd a tudomány – írja a nagy viselkedéskutató. – Nála mindig tudjuk, hányadán állunk, miféle cselekvésre számíthatunk (…) Milyen félreérthetetlenül fejezi ki a bizalomteli szívélyességet a ránctalan, sima pofácska, amint hegyesen felálló füllel, tágra nyílt szemmel megfigyelője felé fordul, (látszik) milyen őszinteséggel jelentkezik a mimikai izmok feszülésében minden feltörő rémület vagy ellenséges indulat.”
A macska tehát nem ördögi, nem notórius túlélő, ellenben profi leeső. Az is mese, hogy mindig talpra esne. Ugyan. Ahogy esik, úgy puffan. Csipisz is hosszan, jólesően zuhant áprilisban. A muskátlik között akart napozni a bádog virágtartóban, aztán hirtelen kisiklott valami. A kimeresztett köröm biztonsági megoldás, de a fényes bádog, a bádog, jaj, az a sima bádog… Leesett. Az életben néha nincsenek kapaszkodók. Macska, ha lepuffan a fűbe, körülnéz, átfordul, feláll, megrázkódik, de megnőttek a házak, milyen nagyok ezek a házak. Rohanni kezd a világból kifelé. Megint itt a baj.
– Á, ne higgye, nem tanulnak semmit – legyintett Herr Doktor, macskánk orvosa. – Macskahálót kell fölszerelni. Javíthatatlanul ostobák.
Igazságtalan megközelítés. Hogy lehetne a macska ostoba? Csipiszt pár éve vigasztalásul hoztuk, Stirnyovszki nyugger és lengyel gróf szerelmi vigaszának. A komor kandúr agglegény, a nagy magányos lassan, de biztosan becsavarodott. A vénségbe is beleszürkült. A frigy egyben-másban hasonlított a csitri Kőszegi Zsuzsika, Mikes Kelemen nagy szerelme és a zsémbes, betegesen hiú csonthalom, Bercsényi gróf rodostói egybekelésére. Csipisz lett volna a mézcsöppecske, amely megédesíti az öreg kandúr végnapjait. A házasság konfliktusokkal is jár. A kicsi rendszeresen lehullott az emeletről, mint a falevél, pár napig eltűnt, bujkált, Stirnyovszi nem is látta, s mikor idegen szagokkal átitatva, a világ híreivel megjelent a harmadik emeleten, Stirnyovszi idegennek, árulónak látta. Az öreg kandúr létformája a karantén volt. Csipiszt fültövön vágta a Pálya utca szabadsága.
A COVID-járvány a macskapark közösségét is megrázta.
– Megtapad macskán is (a vírus), úgy, mint a metróülésen – mondta baljósan Herr doktor, a macskák orvosa, aki éppen gyászban volt. Nemrég hullt el a rendelő kabalája, a fekete Nyafi, akinek panaszos nyávogását már az Erdősor úton lehetett hallani.
Az igazi tragédia a környék urának, Csipet generálisnak az eltűnése és vélhető halála volt. Csipet kandúr épp olyan egyszerű, tarka parasztmacska volt, mint Csipisz nőstény. Összeillő pár lehetett volna. Az etológusok a fajtát „európai rövid szőrűnek” mondják. Hétfőn hirdették meg a szükségállapotot. És kedden már ott díszelgett a villanyoszlopra ragasztott, printelt hirdetés Csipet képével, az eltűnés hírével. Ötvenezer forintot ígértek Csipet megtalálójának. Senki sem jelentkezik.
Újpest legjobb vadásza, akinek trükkjeit az erkélyről bámultuk, mindenben Csipisz tanítómestere volt. Érdekes módon a közvélemény a nagymacskákat (oroszlánt, tigrist) nem tartja vérszomjasnak, holott a gyilkosságok módszere, a néma szorítás, hasonló. Álnoknak sem tartják őket, pedig a nagymacska is puha talpakon cserkészi be áldozatát. Csipisz karanténmacskaként oly odaadó buzgalommal figyelte a csodált férfiú vadászmódszereit, hogy idén tavasszal megtört a jég: egy álmos hétfő reggelen az erkélyajtóban megjelent egy élettelen széncinkével. Szolgálatkészen helyezte elém: tessék, ezt Csipettől tanultam.
Eljött a járvány vége. Csipet eltűnt, jönnek az enyhítések.
– Kellett annak annyit lófrálni. Mire való az a fenenagy szabadság? – mondta Stirnyovszki kandúr kéjesen elnyújtózva. – Szunnyadjunk. Hatkor vacsora.
Csipisz a fejét leszegve hallgatott. Előre látta sorsát. Mit keres ő a kinti vad, borzalmas vírusos világban? Itt poshad meg a perzsaszőnyegen, egy vén kandúr erőtlen mancsaiba zárva.
