Buják Atila: A számok tükre
6449 vagy 7000 friss fertőzött? Komoly dilemma. Minden nap történik valami, és az ember káosz kavarta ködben a biztos fogódzókat keresi. Például szilárd pont a Covid. Fertőzések, halálozások száma. Azzal indul és záródik a nap.
– Fáradt vagyok – mondja a trafikoslány. – Hazamegyek. Húzza már föl azt az izét. Az orra fölé. Megbüntetnek.
Elbizonytalanodik.
– Lehet, hogy nincs ez az egész? Valami tévedés? – mondja, és hangja kaparós, majdnem sírós.
– Lehet – mondom leverten. – Annyi mindent beszélnek.
A sajtóhang maga a káosz. Egyrészt még annyi jótanácsot, parancsot, késztetést, unszolást, utasítást, bátorítást és megrovást az életben nem kaptunk, mint az utóbbi nyolc hónapban. A bársonyosan nyugtató államvezetői duruzsolástól a kegyetlenségig szikár élettanászi elemzésig, a sokkoló statisztikáig, az érzelgős bazsalygásig, az anyáskodó bátorításig, a katonai bikkfanyelvig („vegye má’ fel, jóember”) terjed a kommunikációs skála. A finálé a szűkszavú gyászhír. Mennyivel egyszerűbb a helyzet a türkmén–üzbég régióban, ahol elnöki rendeletre az állami televízió kihirdette: márpedig járvány nincsen, mindenki seperje az utcát, énekeljen, a hangszórókból zene szól. Ez is megoldás. A mi helyzetünk összetettebb.
Tegnap például azt hallottam, hogy a műsorvezető sztárkutyája kiszimatolta a bajt, az asszony fölé hajolt lágyan, és orrcimpái kitágultak. A kutya ugyanis ilyen. Szagról is megérzi a bajt. Maszkismertetőben is részesültünk, legjobb a dupla bélésű, szilikon, mosni nem kell, megfékezi a cseppeket, oda-vissza szigetel. Terjedőben a kalocsai magyaros, hazafias a háromszínű maszk, a macis maszk családias. Kutyát az utcán nyolc után pisiltetni a háztól ötszáz méterre nem tilos, veszélyben vannak az ápolónők, hetente tesztelik a pedagógusokat. Közülük heten el is hunytak, más forrás szerint mindenki jól van. A teszt egyébként lótúrót sem ér, csak akkor, ha a fertőzött kontrollszemélyt kiemelik a közösségből. Határzár van, de csak módjával, néha jönnek a csehszlovákok, hébe-hóba a lengyelek, s mindenütt jó, de legjobb otthon, védekezésben világelsők a magyarok. A németek ezt másképp látják. Magyarországon kőkemény járvány dúl, írják, jobb kerülni ezt az országot. Az olaszok bőbeszédűek, permetezik a fertőzött cseppeket, a spanyolok fegyelmezetlenek, a franciák különcök, azért franciák, a svédek, mint mindig, túl lazák.
A kommunikációs szétesés totális.
A kilátás egyrészt maga az apokalipszis. Bibliai méretű éhínség, tömegháború várható, másrészt – mondja a humán etológus – a glóbuszon hetente egymillió ember hal meg. Mi ehhez képest pár ezer covidos?
Az ember attól szorong, ami van, mégsem látható. A fekete halál idején az észak-olasz városokban 1357-ben a sírokban szardíniaként egymásra fektetve hevertek a holtak, tetemek töltötték meg a félig ásott kutakat. A hullákat az ebek reggelre kikaparták, maradványokkal töltve meg az utcát.
A vírus itt van, mégsem látható, csak a félelem kitapintható, statisztikákban szublimálható. A reggeli friss számokban. Ami a számokon túl van, értelmetlen, zavaros információ. Ömlik a szó minden csatornán. Az ablak előtt kavarog a hó.
