A korrupció aranykora

„Korrupció az, amiből engem kihagynak”
(Hofi Géza)

Ezen a bon mot-n sokáig nagyon jókat derültünk, ma viszont már egyre kényszeredettebb ez a nevetés. Merthogy mindennapi tapasztalatunk, hogy kétféle ember létezik nálunk: az aki bele tud épülni a korrupciós láncba és az, aki kívül marad. Az előbbinek folyamatos boldogságfesztivál és örömtűzijáték az élet, az utóbbi meg hülye baleknak érezheti magát. (Az egykori falvédő bölcsességet aktualizálva: aki korrupt, az boldogul).

Ma Magyarországon mindent áthat a korrupció, legalábbis az ember így érzi. Hogy ez több mint szubjektív vélekedés, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Price Waterhouse Coopers vizsgálatának minap közreadott, eléggé sokkoló eredménye. „A magyar cégek 30 százaléka vált gazdasági bűncselekmény áldozatává az elmúlt 12 hónapban, és ezen vállalatok negyedénél több mint tíz visszaélés történt. Bár nem bizonyítható, igen valószínű, hogy ez a szám jóval magasabb, hiszen a csalások egy jelentős része felderítetlen marad” mondta a cég munkatársa. Ma már a gazdasági bűncselekmények legveszedelmesebbikének éppen az elképesztő ütemben növekvő korrupciót nevezik a kutatók.

Tegyük hozzá ehhez, hogy a Transparency International pedig nemzetközi vizsgálatokra támaszkodva évről-évre közzéteszi az országok korrupciós index szerinti rangsorát. Első látásra e tekintetben nem is olyan kiábrándító a helyzet, mert Magyarország közepesen korrupt országnak számít, s tavaly a 47. idén pedig a 46. helyre került a rangsorban. Csak hát – mint ezt maguk a szervezet munkatársai is elismerik – a felmérés hátulütője, hogy nem objektív adatokon (azaz a leleplezett korrupciós esetek számán) alapul. Gyanítom, így ez a kedvező helyezés leginkább azt tükrözi, hogy azonos tartalom mellett mi jóval polírozottabb kivitelben adjuk elő ugyanazt a kűrt, mint teszem azt nigériai versenytársaink.

A figyelmeztető statisztikai adatok csak alátámasztják azt a vélekedést, miszerint a mindent egyre riasztóbb mértékben elborító korrupció szét fogja rohasztani a gazdaságot és a tökéletes anómia állapotába taszítja az országot.

Az már unalomig ismert tény, hogy a közbeszerzések útján megvalósuló projektek 25, de inkább már 30 százalékkal drágábbak, a piaci árnál, mert ennyi a baksishányad. És az egy dolog, hogy valakiknek a zsebében eltűnik ez a rengeteg pénz, a másik meg az, hogy máshonnan meg nagyon hiányzik.

Nyilván számtalan területet lehetne említeni a szociális szférától kezdve az egészségügyig, amelyek sokkal acélosabban néznének ki, ha a máshol ellopott pénzt ide lehetne csoportosítani. De én most legelsősorban mégis a tágan értelmezett kultúra szféráját emelném ki: ha egy társadalom tud és akar áldozni a kiművelt, széles látókörű emberfők képzésére, akkor elősegíti egy olyan öntudatos, civil kurázsival rendelkező réteg kialakulását, amelyik nem a szabályszegésben és a törvénykerülésben látja a boldogulás útját.

Viszont ha egy országban ilyen réteg nincs, vagy nagyon vékonyka, akkor pontosan az a helyzet fog előállni, mint nálunk. Az, hogy a korrupciót, lopást a big biznisz spílerei nem normaszegésnek, hanem az ügymenet természetes módijának tekintik, sőt a siker zálogának. Amivel egyben példát is mutatnak a társdalom többi tagjának, a „hülye lúzereknek”. Akik irigységgel vegyes tisztelettel meg is süvegelik a győzteseket.

Ez az a mentalitás, amit hihetetlenül nehéz kiirtani egy társadalomból, és érzékelhetően nálunk az akarat sincs meg hozzá. Nincs, mert a játékban résztvevőknek a legkevésbé az az érdekük, hogy tiszta viszonyok legyenek. Ha egy társadalmi-gazdasági formáció a korrekt üzletmenetet díjazná (lásd még: protestáns etika, Max Weber – de hát ezt annyiszor elzsolozsmáztam már, hogy magam is unom), akkor a versenyzők a fair play szabályai szerint játszanának. De nálunk strukturálisan, intézményesítetten is a csalás, a szabálykerülés és főként a korrupció a nyereség záloga.

Túl a nemes (Noszty, Noszty, hogy lehetett ezt így eltoszni! Bocs.) hagyományokon ennek az attitűdnek a bevéséséhez derekasan hozzájárult a rendszerváltás gazdasági genezise. Hiszen ha valami, akkor a privatizációnak nevezett izé éppen a nagybani korrupción alapult (egyáltalán nem mellékesen: a velejéig cinikus politikai osztály ideológiai zárótüze által védve.)

És innentől kezdve nem az a kérdés, hogy kell-e kenőpénzzel olajozni az üzletet, hanem csak az, hogy mennyivel.
Úgyhogy hovatovább majd az lesz nagy eredmény, ha a korrupciós rangsorban Malawi nem kerül elénk.