Biden Amerikája – búcsú a csendőr szerepétől

Egy éve tartották az Egyesült Államok történetének egyik legellentmondásosabb választását – ellentmondásos abban az értelemben, hogy a vesztes folyamatosan kétségbe vonta és azóta se ismeri el a választások eredményét, csalással vádolva ellenfelét. De talán azt is kijelenthetjük, hogy az amerikai választások történetében nem nagyon volt ekkora különbség a két jelölt között (még Goldwater és Johnson között sem). Bármilyen mértékben is különböztek a korábbi választásokon az indulók, nem fordult elő, hogy az egyik fél megkérdőjelezte volna az amerikai demokrácia alapjait. Ez akkor is rendkívüli, ha a fejlődés indokolttá teszi számos axióma vizsgálatát, de ilyen mértékű kihívással az amerikai demokrácia választások során még talán sosem került szembe.

Biden régen látott súlyos helyzetben vette át a Fehér Házat.

A pandémia és az abból fakadó gazdasági-társadalmi gondok önmagukban is drámaiak. Különösen úgy, hogy az amerikai társadalom talán a polgárháború óta nem volt ilyen mértékben megosztott. Ez a pandémia kezelésében is meglátszik, hiszen az amerikaiak, mint sok mindenki más is – bizonytalanok. Sajnálatos módon a Trump által vezérelt Republikánus Párt és vezetői nyíltan szabotálják a kormánynak a pandémia kezelésére irányuló lépéseit. Jottányit sem törődnek azzal, hogy az obstrukció milyen súlyos következményeket von maga után.

Bidennek számos más fronton, különösen a bel- és gazdaságpolitikában kell megküzdenie a trumpisták szabotázsakcióival. Ráadásul a Demokrata Párt is sok kérdésben megosztott: jelentős ellentétek mutatkoznak a Bident is felvonultató mérsékelt szárny és a radikalizálódó baloldal között. Mindez jócskán megnehezíti a kormányzást és a reformok bevezetését. A demokraták hajszálvékony többséggel bírnak a szenátusban és mint többször láthattuk, akár egy vagy két szenátor ellenállása gyakran felvizezi az elnök kezdeményezéseit. Márpedig számos olyan lépés szükséges, amelynek megtétele nélkül a 2022-es őszi időközi választásokon súlyos veszély fenyegeti a demokraták többségét. Ha a demokraták elbukják a szenátust, nagyon nehéz lesz kormányozni. Ha a képviselőházat is elvesztik, Biden csak „mankóval” tud majd közlekedni.

A külpolitikában sem egyszerű a helyzet. A világ olyan mértékben változik és a változások olyan mértékben érintik a globális hatalomként működő Egyesült Államokat, hogy azt konszolidáltabb helyzetben is nehéz lenne hatékonyan kezelni. A súlyos megosztottság, Amerika tekintélyének megrendülése, főleg Trump négy éve alatt, a szövetségekesekkel való viszony bonyolultabbá válása, a pandémia, Kína és India felemelkedése, Oroszország politikájának agresszivitása, a demokrácia értelmezése körüli viták, mind olyan jelenségek, amelyek tovább bonyolítanak egy gondokkal teli helyzetet, amelyben Amerikának mint globális hatalomnak, valamennyi kihívásra választ kell találnia.

(Fotó: SAUL LOEB / AFP)

Az elmúlt egy év kétségtelenül leglátványosabb eseménye az afganisztáni kivonulás volt: nagyon fontos, de a jövő szempontjából nem a legfontosabb. Mégis ez verte fel a legnagyobb port, hiszen egyértelműen megmutatta, hogy Amerika ma már nem lehet a „világ csendőre” – más kérdés, hogy egyre kevésbé akar az lenni.

A kivonulást sokan, főként a szenzációhajhászó és/vagy zsigerből Biden-ellenes sajtó, egyes szakértők és a világ számos kormánya Biden nyakába akarja varrni. S hogy célját, Amerika és Biden megalázását minél jobban elérje, óriási mértékben felnagyítja az esemény jelentőségét.

Nézzünk meg talán néhány, általában kevéssé bemutatott tényt.

Afganisztán kétségkívül vereség Amerika számára. A vereség igazából nem a kétségkívül számos hibával terhelt kivonulás. Nem is a 2001-es bevonulás és – minden ellenkező és elterjedt híresztelés ellenére – nem a demokráciaterjesztés kudarca.

A bevonulás jogos és szükséges volt. Célját elérte: Afganisztán megszűnt az al-Kaida támaszpontja lenni, és azóta nem is történt még csak hasonló jellegű terroristatámadás sem az Egyesült Államok ellen. Nem jogos annak felvetése sem, hogy miért nem vonult ki Amerika azonnal e cél elérése után, hiszen nyilvánvalóan nem lehet egy szétvert államot azonnal magára hagyni. Jogos volt, hogy az USA valamilyen struktúrát akart kialakítani a kivonulás előtt. S józan ésszel vajon ki javasolná, hogy a demokratikus struktúrák kialakítása helyett „rendes kis” diktatúrát kellett volna kiépíteni? Egyébként is, nem a demokrácia, hanem a központosított, modern állam kialakítása lehetett a cél – erre mi sem jobb bizonyíték, mint hogy ugyanitt ugyanebbe a Szovjetunió bicskája is beletört. A szovjeteket igazán nem lehet azzal vádolni, hogy demokráciát akartak volna kialakítani.

Mi volt akkor mégis a végzetes hiba? Hogy az államépítést túl sokáig húzták, hogy nem vonultak ki akkor, amikor az első Karzai-kormányzat idején viszonylagos stabilitás uralkodott, hanem elkezdték a választásokat erőltetni, és akarva-akaratlanul is tettestársakká váltak a korrupt rendszer kialakításában.

Nem sikeres – ennyi idő alatt, de még hosszabb távon sem lehet az, de nem is kudarc a Biden-adminisztráció Oroszország- és Közel-Kelet-politikája –, nem is tér el lényegesen az előző adminisztrációk politikájától, bár néhány nem jelentéktelen kérdésben, hangsúlyban különbözik, de semmiképpen sem jelent szakítást se Obama, se Trump politikai irányvonalával. Ez talán meglepően hangzik, de a valóság ezt mutatja.

Komoly változás történt a szövetségesekhez való viszony kérdésében: Bidennek fontosak a szövetségesek, és nemcsak a régi NATO-bajtársak, hanem a világ helyzetének alakulásához igazodva az újak is, lásd Ausztráliát. Az európai szövetségesekkel Washington kapcsolata nem lehet ugyanolyan, mint a hidegháború alatt volt, de olyan sem, mint a Trump előtti időszakban. Bush viszonya hideg volt, de nem ellenséges, Obama baráti arcot mutatott, az együttműködésnek azonban nem volt igazi tartalma (ez nem csak az USA hibája). Trump durván szembeszállt a szövetségesekkel, és ez komolyan sértette Amerika érdekeit is – még ha több kérdésben igaza is volt. Biden tartalmi együttműködést akar, komolyan veszi a szövetségeseket, de Amerika érdekeit akarja érvényesíteni. Plusz Amerika vezető szerepét, ami konfliktusokhoz is vezethet, mégsem fenyeget szakítással, amit Trump alatt nem lehetett kizárni.

(Fotó: WANG ZHAO / POOL / AFP) 

Végül, de valójában elsősorban: Kína. Tudomásul kell venni, hogy a világ legnagyobb veszélye, de egyben legnagyobb lehetősége is a Kínai Népköztársaság szuperhatalommá válása.

A kérdés ugyanakkor nem az, szuperhatalom lesz-e Kína

– talán már ma is nyugodtan nevezhetjük annak –, hanem hogy a folyamat a történelmi példáktól eltérően képes lesz-e háborús konfliktus nélkül végbemenni. Kialakul-e olyan nemzetközi rendszer, amelyben egyszerre, egymás mellett két szuperhatalom létezik, ráadásul a két szuperhatalom társadalmi-kulturális szempontból nagyon különbözik, és ez sokáig így is marad.

A Trump-adminisztráció azt gondolta, Amerikának kötelessége megakadályozni Kína szuperhatalommá válását, és ezt szinte kizárólag a konfrontáció eszközeivel kívánta elérni. Hatalmas előrelépés, hogy a Biden-kormányzat felismerte, a folyamatot nem tudja megakadályozni. Ezért keresi annak lehetőségét, hogyan lehet a konfrontáció és a kooperáció vegyítésével Kína békés integrálását elősegíteni. Ehhez igényli a régi szövetségesek együttműködését és alakít új szövetségeket – gondoljunk csak a Quad felélesztésére és az AUKUS létrehozására.

Korai „megjósolni”, mennyire lesz sikeres a Biden-kormányzat. Nehéz körülmények között indult és nehéz körülmények között kell továbbra is manővereznie. Időnként komoly hibákat is vét, néha csetlő-botló kamaszra (a „jóindulatúak” azt mondanák: botladozó öregemberre) jellemző módon viselkedik. A világ azonban sokkal bonyolultabb, mint valamikor is volt. S mindezt egy végletesen megosztott, valóságos és Trump által szított ellentétekkel terhes hazai hátországgal kell végrehajtania.

Amerikának, de az egész világnak is érdeke, hogy sikeres legyen.

Az alternatíva: káosz, háborúk.

Vagy a diktatúrák befolyását sokkal inkább érvényesítő világ.

(Hasonlóan érdekes cikkeket olvashat a 168 óra legújabb számában, kiemelt kép: 168-grafika)