Van egy fotóm róluk

Az egyik obligát jelenet háborús filmekben, amikor a katona elővesz egy cakkos szélű, gyűrött, de nagy becsben tartott fényképet. Rajta a család, szülők és testvérek vagy gyerekek és feleség, a megvenni kívánt kocsma, a friss diplomával mosolygó önmaga, esetleg a régóta bütykölt 1971-es Charger. A terepszínű, fegyverolajos, poros-szürke világban, az otthontól távoli idegenségben egy 9x13-as, színes boldogságígéret.

Aminek magának az életnek kéne lennie.

Amikor írni vagy mondani próbálok valamit Magyarországról, amelyben élünk, nekem is rejtőzik ilyen fotóm a belső zsebben. Jó ideje elővehetetlen. Ilyen olvasatban nyolc, onnan nézve tizenkét éve háborúban élünk. Látom a parancsnoki hídról vezénylőket itt és ott, a fegyverkezési versenyt, lőnek rám szemből, de nem ritka a „baráti tűz” sem. Látom a háborús pszichózistól megbolondult, ön- és közveszélyes elmebetegeket, akik csak üvöltenek és lőnek. Egy dolgot nem látok.

Azt a felismerést, hogy minden háborút a győzelem után eljövő béke reményével vívnak.

Lerövidült a horizontunk. Kezdjük a közönségnek könnyebben befogadhatóval: a Fidesz már nem akar semmit. Nincsenek nagy tervek, elvek és eszmék. Fix csak az, amiből nem tudnak kimászni, például Putyin mellényzsebe. Egyébként? Semmi. Orbán Viktor azzal kel, hogy estig csak olyasmit tegyen, amitől ő marad hatalmon. A pillanat uralása az egyetlen cél, minden csak politikai termék. Nem tud egyetlen fideszes sem olyan áhított jövőt leírni, ahol már nem kell óriásplakáton üvölteniük.

Az ellenzék viszont elkeserítő. Nincs az a rosszéletű, 19. századi francia realista kurtizán, aki többször mondta volna, hogy „minden mindegy, bármit megteszek”. Az Orbán utáni világ egyetlenként hajtogatott attribútuma, hogy nem Orbán-kormány lesz. Az összefogócska után pedig most a visszalépkedés visz mindent. Az ellenzéki politika központi, mindent elhomályosító eleme lett, hogy melyik párt vagy politikacsináló pénzember tud felmutatni olyan „civil” kezdeményezést, amelyik megmondja, hogy hol kinek kell visszalépnie. Eleve irtó nagy bátorság Hódmezővásárhely után ilyen állításokkal előállni. De nem csak ez van.

Hanem az is, hogy nem a háborúért jöttünk ide.

Ép lelkű ember nem fog fegyvert ölési vágyból. Tudni akarja, mi várja a győzelem után. Nem elég, ha gonosz vagy ostoba üvöltők annyit mondanak, hogy „majd utána kérdezhetsz, utána lehet véleményed, most csak sorosozz vagy orbánozz”. Nekem Orbán Viktor még egyszer sem mesélt olyan világról, amit a mostani acsarkodás, csapkodás után várjak, és nem látom azt sem, hogy mondjuk a Jobbik javára visszalépő LMP javára visszalépő DK-val koordináló MSZP által épp kinyírni próbált Együtt javára visszalépő Momentum visszalépkedő mesterterve milyen közös kormányt adhatna nekem.

Én nem így akarok élni. Az agyam és szívem nem „minden mindegy”. Az én fotómon egy színes, szabad, liberális Magyarország van, itt hordom a szívem fölött, és nem dobom el azért, hogy néhány kerületi „ellenzéki” jövőre is húszmilliós autót vehessen, virtuális pártocskák virtuális politikusai újabb pár évre busás fizetést kapjanak, ha hagyják az előbbieket vastagodni, hogy szépen stimmelő kánont üvöltsön tovább kormány és ellenzéke. A fotómon nem a „kisebbik rossz” van, nem „orrbefogva” veszem elő, és nem is cserélem le Vona családjára, taktikailag átszavazva.

Nem ez az élet, ami most megy, drága polgártársak. Ez egy imitáció, bazi nagy hazugság, a dupla impotenciát leplezendő. Úgyhogy vegyék elő a fotókat a belső zsebből, mérjék hozzá a jelentkezőkhöz, és akinek köze sincs hozzá, aki láthatóan lubickol a háborús helyzetben, aki nem dolgozni, építeni, normális életet élni akar, attól ne várjanak semmit, és véletlenül se ikszeljenek neki áprilisban.

Különben mindez csak egyre rosszabb lesz. / Ceglédi Zoltán