Titkok hagyatéka

A kép maga volt a csoda. A Kieselbach árverésén a licitálók megháromszorozták a kikiáltási árat, miközben alkotója gyakorlatilag ismeretlen volt a műtárgypiacon.

Pedig nem akármilyen családból származott. Apja, Fenyő Miksa a Nyugat egyik alapítója, a GYOSZ igazgatója, mecénás, országgyűlési képviselő és nem mellesleg a Chorin, a Weiss és a Kornfeld család jó barátja volt, egyébként Fleischmannként látta meg a napvilágot. A szoros baráti körhöz olyan nevek tartoztak, mint Hatvany Lajos, Osvát Ernő, Ady Endre, Ignotus, Babits Mihály, Thomas Mann, Karinthy – szóval volt honnan töltődnie az apja első házasságából 1904-ben (vagy 1906-ban) született Györgynek, aki később ugyancsak kivételes barátságokkal dicsekedhetett, már addig, amíg nyomon követhető az életútja. A 20-as évek végén elvette Hatvany Lajos lányát, Violát, aki révén József Attilát is a barátok közé sorolhatta, és jó viszonyt ápolt Halápy János festőművésszel is, kapcsolatukon mit sem rontott az, hogy Hatvany Viola előzőleg barátja felesége volt. Magyarországon Kmetty János és Berény Róbert voltak a mesterei, de a drezdai Képzőművészeti Akadémián, Párizsban a Julian Akadémián, Olaszországban és Angliában is tanult festészetet. Itthon a KUT és a Munkácsy-céh tagja is volt.

Első önálló kiállításának helyszíne a londoni Arlington Gallery volt 1930 februárjában. Az akkori Magyar Hírlap tudósítója, idézve az angol sajtóvisszhangból, szuperlatívuszokban írt a szokatlan feltűnést keltő magyar fiatal sikeréről. Egyedülálló stílus, izgató, megkapó formák, briliáns színérzék – lelkendeztek a krónikások. A Morning Post a tökéletes mesterségbeli tudást, valamint a „származására nézve magyar, nevelésénél és tapasztalatánál fogva kozmopolita művész” mértéktartását emeli ki, azt, hogy visszafogva a „hírnév utáni ambícióit”, volt türelme kivárni, és „nem lépni idő előtt a nyilvánosság elé”.

Még ugyanebben az esztendőben sor került az első itthoni bemutatkozásra is, az Ernst Múzeumban. A korabeli tudósítás szerint: „Tájképi tételei egyszerűek. De a formalátása még egyszerűbb. Míg eleinte szigorú plasztikára törekedett, újabban dekoratív színfoltokból alakítja harmóniáit. Kevés színnel minél több változatot igyekszik kihozni. Mégpedig a maga nyelvén. Szigorú és zárt egységeket látunk nála, egy öntudatos és határozott lélek megnyilatkozását, biztos cél felé törekvését, mely minden változaton át kiütközik. Épp ez a megkapó művészetében, ez az öntudatosság, az értelem uralkodása az ösztönösségen, mely nyugodtan és határozottan vezeti ecsetét a nagy harmóniák megteremtésében.” 1935 őszén ismét egy pesti tárlaton láthatók a képei, majd 1938-ban a Frankel-szalonban, a Mária Valéria utcában rendeztek gyűjteményes kiállítást Fenyő festményeiből. Franciás impresszionizmus, expresszív törekvésekkel, de mindenekelőtt még mindig az útkeresés jellemzi a művész alkotásait – írják a kritikusok.

Ezzel nagyjából vége is szakad Fenyő nyilvános szereplésének, és művészi karrierjének is. Bár a vészkorszakot vélhetően itthon bujkálta végig, hogyan festett volna ez idő alatt? Valószínűtlennek tűnik. A legenda szerint a Fenyő családot – Györgyöt is – dr. Dessauer Pál, illetve Hittrich József bujtatta 1944–45-ben. Dessauer tüdőgyógyász volt, 1950-től a Korányi igazgató főorvosa, míg Hittrich a józsefvárosi Horánszky utcai gimnázium igazgatója. Fenyő György még időben gondoskodott addig elkészült alkotásairól, jó barátok segítségével biztos helyre menekítette őket. A regénybe illő történetről, amelynek részletei keretes írásunkban olvashatók, néhány évvel ezelőtt a várostörténész, hírlapíró Buza Péter lebbentette fel a fátylat.

Fenyő György túlélte a vészkorszakot, de megszűnt festeni, a Szépművészeti Múzeum restaurátora lett, egyebek mellett ő irányította a Keleti pályaudvar Lotz-termében a kohászokat ábrázoló freskó helyreállítását. 1956-tól Londonban folytatta tevékenységét: egy neves cég, a Carnabys of London alkalmazottjaként a National Gallery mesterműveit hozta rendbe. Többször is keltették halálhírét, így egy unokaöccse, Jean-Pierre Ady – Amerikában, majd Londonban élő filozófiaprofesszor – is állította, hogy nagybátyja, George Fenyo zsidóként pusztult el a háború végén.

A valóság az, hogy a 80-as években képrestaurátorként még aktív volt Angliában, festészetet is tanított, Ronald W. Kirby mestere volt 1987-ben bekövetkezett haláláig. Ő maga nem fogott kezébe ecsetet, legalábbis egyetlen Fenyő-festmény sem került elő abból az időszakból. A néhány fellelhető – így a Berény lányának szóló – levélben sem található utalás arra, hogy alkotott volna. Máig is titok övezi életének számtalan részletét. Gyakorlatilag hét évtizednyi a „képszakadás”, és ha az utóbbi években elő is került hagyatékának egy része, hogy pontosan hogyan, az változatlanul homályban maradt.

A legenda szerint valamikor a 2010-es évek elején egy gyűjtő jelent meg Kieselbachéknál egy rendezetlen kollekcióval, benne szörnyű állapotban lévő, szakadt, összehajtott, elázott, de azonosítható Fenyő-vásznakkal. Hogy 2015 és 2019 között ezek közül – vagy egy másik merítésből is – árvereztek összesen tizenhárom Fenyő-művet, nem tudni. 2015-ben még óriási meglepetést okozott a Hölgy piros ruhában (Flóra), amelynek kikiáltási ára 2,6 millió forint volt, s amelyet végül hét és fél milliónál ütöttek le; azóta viszont senki nem csodálkozik a milliókon, ha netán egy Fenyő-vászonnal találkozik.

Tavaly év végén a Bodó Galéria is bekerült a krónikába: Fenyő György Világoskék ház szürkületben című alkotása a 3,4 milliós kikiáltási árat messze felülmúlva 14 milliós leütési áron kelt el a ház aukcióján. A képek szépsége és az eredetüket övező misztikum is izgalmat hozott a műgyűjtők körébe, s a szakmát is arra ösztönözte, hogy kutasson, próbálja feltárni a titokzatos alkotó teljes hagyatékát. Az utóbbi évtizedben előkerült mintegy félszáz mű, de azon szerencsések, akik fizikai birtokába is kerültek e ritkaságoknak, a jelek szerint nem akarnak a nyilvánossággal osztozni, kilétüket titokban tartják, és a vásznak eredetéről, megszerzésük körülményeiről sem beszélnek. Igaz, a képeket megmutatják, így szeptember elején a Bodó Galériában mintegy ötven Fenyő-alkotást állítanak ki, és a galériást egy könyv összeállítása is foglalkoztatja. Bodó János elmondása szerint három magyar magángyűjtemény bocsátotta rendelkezésükre a tételeket, további részletekkel viszont nem szolgált, hivatkozva a kötelező műkereskedői diszkrécióra. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a bemutatásra kerülő vásznak hátán jól látható a hagyatéki bélyegző, amiből arra lehet következtetni, hogy – az alkotó halála után – a család dobta piacra a 80-as évek végén az akkoriban majdhogynem értéktelennek tartott festményeket.

Ez egyúttal valószínűsíti azt is, hogy Fenyő műveit nem hordták szét a háború alatt, hanem végül is maga a művész ment vissza értük az ostrom után a rejtekhelyre. A hazai hagyatéki pecsét pedig azt is jelzi, hogy nem vitte magával Londonba a csomagot: vélhetően itthon bízta valakikre az őrzését. Lehet, hogy soha nem tudjuk meg, kik és hogyan gondozták ezt a hagyatékot, ám nagy szolgálatot tettek azzal, hogy egyben tartották az anyagot, amely végül, ha kerülő úton is, értő kezekbe került... Most láthatjuk, értékelhetjük, beilleszthetjük a töredezett hazai művészettörténeti krónikába egy kivételes művész izgalmas, egyedülálló vízióit. / Rédei Judit